Georg Grimm
A SZAMSZÁRA (A SZAMSZÁRO)
A lények bolyongása a mindenségben

Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2000
Eredeti kiadás: Das Samsaro
Lebensweiser-Verlag, Büdingen-Gettenbach; 1960

Fordította és a Jegyzeteket összeállította: © Szerémy György

A Kőrösi Csoma Sándor Buddhista Egyetem jegyzete

Világok vándorai
A lények bolyongása a mindenségben

Előszó

Úgy fest, mintha ennek a könyvnek is - amely először 1935-ben látott napvilágot, s amelyet szerzője eredetileg csak egy kisebb buddhista gyülekezetnek szánt - előre meg lett volna írva a sorsa: az tudniillik, hogy a benne közzétett eszmék számára a Tan híveinek viszonylag szűk körén túl is barátokat találjon. A második kiadás bővített, illetőleg több helyütt javított változatban kerül most az olvasók elé - mely bővítés jelentős részét képezi a kötetbe újonnan illesztett "Merre van a mennyek országa?" című fejezet. Gyarapodott ezen kívül (és mindenek előtt) az egyes fejtegetések alapjául szolgáló - a Páli-kánonból vett - idézetek sora is.
Georg Grimm utolsó éveiben életmód és gondolkodás olyan tökéletes egységgé olvadt össze, amilyet - legalábbis ebben a mértékben - másoknál csak nagyon ritkán tapasztalhatunk. Természete és magatartása egyaránt rendkívüli harmóniát és meggyőződést sugárzott, személyes példája pedig nemcsak egész életművére tette fel végleg a koronát, hanem jónéhány tanítványa életének is új irányt szabott. Ebből a tiszta tudatállapotból születtek meg a "Szamszáro"-hoz készített jegyzetek, amelyeket barátainak hagyott örökül, amikor 1945. augusztus 26-án, 78 éves korában eltávozott közülük. Ezekben a jegyzetekben újra elevenné lesz az ősi kánon, hiszen a bennük foglalt tanítást a mester saját élettapasztalatai hitelesítik.
Georg Grimm valamennyi írásában az ún. Anattá-eszmét követi, és tárja elénk, amely a Buddho-mutatta úton járva, fokozatosan Anattá-bölcsességgé lehet. A Tökéletesen-felébredett magyarázata szerint ez az út "teljességgel megtámadhatatlanul és számunkra nyilvánvalóan a legmegfelelőbb módon úgy határoztatott meg, hogy lényegünket és eredeti természetünket elragadja a haláltól, amely így azt sohasem kerítheti hatalmába". A Magasztos továbbá azt is kifejti, hogy: "mindazzal kapcsolatban, amit magamról vagy magamon meg tudok ismerni, csupán egyetlen érvényes megállapítás tehető: látom, ahogy a testem, az érzékelésem, az érzeteim, a gondolkodásom és az akaratom létrejön és elenyészik, látom, hogy a mulandóság számomra szenvedést és bánatot okoz: fáj, hogy ezeket a dolgokat elveszítem. Semmit sem tudok megőrizni belőlük. De miképpen lehetne az a lényegem, ami még pusztulása után is fájdalmat képes okozni? Mindarról, amit önmagamról és önmagamon megtapasztalhatok, ki kell jelentenem tehát: ezek a dolgok nem tartoznak hozzám, mindez nem én vagyok, ez nem az én egyéniségem." Amíg valaki az általa megismerhetővel azonosítja önmagát, ameddig úgy véli, attól függ, addig az fogva is tartja őt ebben a szenvedéssel teli, elégtelen és vészterhes világban. Addig a halál az ő szemében valamennyi, számára kedvessé vagy fontossá vált dolog szörnyűséges megsemmisülését fogja jelenteni. A rendkívül sok jelentésréteggel bíró Anattá-eszme megértése révén azonban egyre inkább belátjuk majd a testünkben, érzékelésünkben, érzeteinkben és gondolatainkban megjelenő dolgok mellékes voltát. "Ezért nem érinti eredeti természetünket a jelenleg rendelkezésre álló hat érzékszerv (hatodiknak a gondolkodás szervét, az elmét tekintve) eljövendő halálunk során történő megsemmisülése - ugyanis azon mód újakat hozunk létre, amidőn egy számunkra megfelelő, másik létcsírához kötődünk. Konkrétan: képzeljük magunkat egy olyan ember - legyen akár a leghatalmasabb fejedelem - helyébe, akivel éppen megtörténik az, amit mindközönségesen meghalásnak nevezünk, más szóval, aki most arra kényszerül, hogy mindazon (tőle) idegen alkotórészt, amelyet eddig érzékekhez kötött testében tartott fogva, újra visszaszolgáltasson, s akinek éppen ezért (ahogy már oly sokszor az idők folyamán) megint meg kell tapasztalnia önmagán a "halálérzetet". Ebben az emberben még nem aludt ki a létszomj - s ahol szomjúság van, ott kötődés is létezik. A kötődés pedig (legalábbis amíg az élet végleg ki nem szállt a testből) elsősorban a rendelkezésére álló szervezetben fejti ki hatását. Abban a pillanatban azonban, amikor a test az életképesség eltűntével megszűnik ezen kötődés számára alkalmas objektum lenni, a létszomj (a jelenlegi szervezettől való elszakadását követően) egy új életre alkalmas csírát kerít hatalmába, és ahhoz kötődik. Ez a csíra pedig éppenséggel az a foetus is lehet, amely - mondjuk - egy napszámos pár szegényes ágyában fogant. Az ekképpen megragadott csírára száll le az anyai testben az öntudat - s a csíra embrióvá lesz. S nem lehetetlen, hogy a nemrég még hatalmas és rettegett fejedelem újjászülető öntudatának fényében ezen napszámosok gyermekeként fogja megpillantani önmagát, habár korábbi ittlétére - miként a felnőtt ember csecsemőkorának idejére - nem emlékezik.
Megtörténhet, hogy a (már halála pillanatában is új születésre vágyó) lélek rendkívüli létszomja következtében létrejött kötődés egy állati testben fejlődő csírát választ ki tárgyául, vagy esetleg a poklok világában következik be, minekutána a halálon éppen csak átesett ember legott valamilyen állat vagy ördög képében látja viszont önmagát. Megint másokkal előfordulhat, hogy lelkük a test elhagyása után egyfajta fényvilágban, azaz valamelyik menynyei birodalomban születik újjá, kötődései ott objektivizálódnak, és mint olyan, akin a halál folyamata teljes mértékben végbement, istenként vagy isteni lényként tekinthet magára. Ily módon bármik lehetünk ezen a világon, mivelhogy magából a világból nézvést semmik sem vagyunk."
Maga az ember alkotja meg tehát önnönmagából azt, amilyen alakban és amiképpen a valóságban létezik, s egyedül ő formálja meg azt a valamit is, amivé a jövendőben lesz. Senki sem remélhet jobbat annál, mint amit jelenlegi szellemi beállítottságából eredő törekvéseinek gyümölcseként szüretelhet. Aki tagadni akarja a mennyet vagy a poklokat, szintúgy tagadnia kell, hogy az emberek szívében már most is létezhetnek mennyei vagy éppen pokolbéli szituációk.
Az ember igazi mivoltát a Beérkezett a nap tüzétől agyonkínzott vándor állapotához hasonlítja, akit - egy dús lombú fa árnyékába érve - végre megérint egy hűvös fuvalom. Az égiek természetét ezzel szemben annak a vándornak az állapotához, aki az izzó nap elől egy vidéki kúria szőlővel befuttatott teraszán talál menedéket, s ott egy kényelmes kerevetre dőlve, "csakis jó érzések fogják eltölteni".
Nemes emberségből kiindulva, érthető meg csupán az isteni lényeg, s az isteniből az igazi emberség. Ahhoz azonban, hogy valaki az adott helyzetben elég gyorsan megtalálja önmagában (például) a poklot - mert sem eddigi tapasztalataiból, sem a vele együtt élők kétségbeeséséből és nyomorúságából nem jött még rá arra, hogy poklok márpedig léteznek -, vagy nagyon tompának és önzőnek, vagy éppenséggel a legnagyobb veszélyben élők egyikének kell lennie. Természetesen mind a menny, mind pedig a pokol múló tünemény, miként minden olyan állapot is az, amely az általunk felfogható jelenségekben megnyilvánul.
Kétségtelen, hogy az égi fényt csak ott veszik igazán komolyan, ahol azt valóban megpillanthatják. De kétségtelen az is, hogy az egekbe és az egeken túli végtelenbe vezető létra bennünk magunkban magasodik. "Hidd meg, barátom, ha nem teremted meg már most magadban a paradicsomot, később sem igen fogsz odakerülni" - vallja Angelus Silesius "Angyali vándor" című írásában. A halál beállta és a test feloszlása után sem fog bennünket semmi olyasmi boldoggá tenni vagy éppen megrémíteni, ami már eddig meg nem tette volna ugyanezt. Számunkra csupán a jelen létezik, s ami korábbi állapotainkat és újramegtestesüléseinket illeti - azokhoz képest már most is egyfajta túlvilágon tartózkodunk. Másrészt viszont valamennyien "olyan hivatásos demiurgoszok vagyunk, akik teremtő tevékenységükkel sohasem lesznek képesek egészen felhagyni. Alighogy (születésünk folytán) megalkottuk magunknak jelenlegi világunkat, máris szuggerálni kezdjük a bennünk lakozó kozmikus építőmesternek (a folytonosan életre szomjazó akaratnak) a következőre vonatkozó építési tervet - aminek aztán az lesz a következménye, hogy az éppen aktuális test pusztulásával sem szűnő szomjúság teljes mértékben az addigi lelki tevékenységnek megfelelő életcsíra újabb anyaölben való kifejlődéséhez fog vezetni. Ezt az életcsírát formáljuk aztán további okozati láncot teremtő cselekedeteink - a szankhárá - során ama építőmester készséges segédjeként azzá az élő szervezetté, amelyben, mint mondani szokás, újra világra jövünk, legyen az emberi vagy éppen pokolbéli, állati, kísértetekkel, esetleg istenekkel benépesített világ"*
Annál is inkább így van ez, mert a mindenséget kormányzó erkölcsi rend minden jutalmazással vagy büntetéssel kapcsolatos eszménél lényegileg magasabb rendű. A megfelelő viselkedés irányvonalai (a Magasztos által megadott öt szíla) nem valamiféle isteni akarat parancsolatait fejezik ki, hanem a Tökéletesen-felébredett felismeréseinek foglalatát. Ezeket az irányelveket végső alapossággal tárja föl a szerző "Der Buddhaweg für dich" című munkájának harmadik részében. "A szílák tudniillik a számunkra adott valóság tökéletes átlátásának gyakorlatban való alkalmazását jelentik, közelítvén az örök világtörvényekhez, amelyek minden egyéni cselekedet gyümölcsét meghatározzák - nem mások tehát, mint magának az örök világrendnek a Beérkezett által leolvasott és egybegyűjtött normái. Ha ezeknek megfelelően élünk és cselekszünk, bizonyosan gazdag termésre tarthatunk számot. Ellenkező esetben viszont ellentmondásba kerülünk a valóságban rejlő igazsággal, s ennek következtében csak bajt és szerencsétlenséget fogunk aratni."
"Bármit tegyünk azonban, kételkedjünk akár még abban is, amit igazán szeretnénk, egyetlen dolgot senki sem vitathat el; ez a tétel abszolút igazsággal és bizonyossággal teljes, minden pillanatban megtapasztalhatjuk ellenállhatatlan és lenyűgöző valóságát. Ez az egyedülálló - ugyanakkor megkapóan egyszerű - megállapítás így hangzik: olyan lények vagyunk, akik jólétre vágyakoznak, és undorodnak a fájdalomtól. Ezen 'lények' fogalmába pedig valamennyi itt élő és lélegző teremtmény beletartozik." Ez a legelső, egyben legutolsó olyan pozitív értelmű alapelv, amelyhez a világ lényegének megismerésére törekvő elme is mindinkább közeledni igyekszik - tekintve, hogy az univerzum, amely az egyedi lények összességét jelenti csupán, szintúgy ezen elv szerint keresi az utat a jóléthez, és utálja a fájdalmakat. "Minden egyes lény része a világnak, annak az egyetlen, nagy valóságnak, amely bennünk és belőlünk ered. Éppen ezért bizonyos, hogy minden élőnek joga van a jóléthez és a kegyelemhez, amely megóvja őt a szenvedéstől. Ebből az elsődleges, alapvető és legfőbb ismeretből mint minden cselekvés létrejöttének elsődleges, alapvető és legfőbb törvényéből adódik a lények jólétének és szenvedéstől való megkímélésének valamennyi szellemi mozdulata. A törvénynek megfelelő viselkedést azonban már jóságnak nevezzük." "Minden speciális erkölcsi norma a moralitás trónján ülő úrnőnek, a Jóságnak végrehajtó szerve csupán." "Éppen ezért neki kell megalkotnia az értelmes lények cselekedeteit irányító legfőbb vezércsillagot, benne és általa nyeri el minden konkrét erkölcsi parancs végső igazolását." "A Magasztos által meghirdetett szílák is a jóság hírnökei imígyen, kiknek gazdájukat szolgálni és uralmát öregbíteni szent kötelességük."

A jóság a szeretet édestestvére. A szülők gyermekeik iránti szeretetében, a házastársak egymás iránt érzett szeretetében, abban a szeretetben, amely mindig csak ad, és szükséget mégsem lát soha, nem más, mint maga a jóság jelenik meg a legváltozatosabb formában azok között az emberek között, akik igazi emberségüket - az istenihez vezető ösvényt - épségben megőrizték. Részvétet ébreszt ott, ahol szenvedést és fájdalmat talál, örvendezést kelt, ahol a nemes gondolatok, a harmónia és a boldogság iránti őszinte vággyal találkozik.
A valóság fönt is, lent is mérhetetlenül több annál, mint ahogy az átlagember gyanítani képes. A létező dolgok iránti sóvárgásban, gyűlöletben vagy elvakultságban rejlő egoisztikus korlátok az iszonyat és a kétségbeesés olyan mélységeibe taszítanak, amelyekre általában senki sem szokott gondolni. A nagy lélek azonban abban leli örömét, hogy jóra ösztönözzön, ajándékokat osszon, és annak szentelje magát, hogy a beavatottak gyógyító jósága vagy a bizakodók melengető szeretete révén mindenkit a vele eredetileg rokon, boldog fényvilágokba vezessen - noha kétségtelen, hogy sem a jólét utáni határtalan sóvárgás, sem pedig a fájdalom mégoly intenzív utálata (amely szintúgy a lélek mélyéből származik) nem fogja megtalálni ott sem hőn áhított kincsét és menedékét: a kiábrándító mulandóság ugyanis a fény világától sem idegen. A Beérkezett azonban mégis megmutatja nekünk azt az utat, amelyet bejárva, haláltalan, a realitások fölött álló lényekké válhatunk. S a szenvedés tomboló, evilági óceánjában voltaképpen ez az egyedüli, megtartó vigasz: hogy a tökéletesedés lehetősége minden lényben (eleve) benne rejlik - a legzüllöttebb, leginkább sajnálatra méltó emberben, a legnyomorúságosabb állatban, a leginkább meggyötört teremtményben, sőt a leggonoszabb ördögben is egyaránt.

1960. július
Max Hoppe

Bevezetés

"Senkit sem tudok megváltani,
Dhotako, aki kétségeket hordoz
A szívében. Ám ha megértetted
A legfőbb tanítást, bízvást
Át fogsz kelni majd ama gázlón."
(Szuttanipáto 1064. vers)

Ez a kötet azoknak az előadásoknak javított és újraszerkesztett gyűjteménye, amelyeket valaha egy buddhista gyülekezet előtt tartottam. Az egyes fejezetek az eredeti Páli-kánon alapján szemléltetik és magyarázzák az újjászületés azon lehetséges módozatait, melyeknek a lények a Buddho szerint (mindenkori haláluk kapcsán) ki vannak téve ebben a világban - továbbá igyekeznek felfedni azt az utat és módot, amely a reinkarnációk kedvező befolyásolásához vezethet. Ám annak végső bizonyítékát, hogy mindez valóban úgy igaz, ahogy leírtam, csak az a tanítvány lelheti meg, aki tökéletesen meggyőződött a Beérkezett tanításának belső evidenciájáról.
A Buddho (1) mindent fölülmúló bölcsessége a következő gondolatmenet során újra és újra megmutatkozik: mindaz, amit mulandónak, következésképpen a magam számára fájdalmasnak ítélek és ismerek meg, azt az igazi bölcsesség birtokában úgy kell tekintenem, mint "ami nem tartozik hozzám, ami nem én vagyok, ami nem az én egyéniségem". Bármit is lássak, gondoljak, ismerjek, bármit is vizsgáljak meg lelkemben - miként a Maddzshima-nikájo 35. szuttája mondja - csak keletkezést és elmúlást figyelhetek meg, s ennek megfelelően mindent mulandónak és szenvedést keltőnek fogok megismerni. Éppen ezért érvényes a valóság valamennyi megtapasztalható részletére a fenti megállapítás - tudniillik hogy "ez nem tartozik hozzám, ez nem én vagyok, ez nem az én egyéniségem". Ez a kötet ennek, a megismerésre és a megismerhető dolgok minőségére vonatkozó gondolatmenetnek fundamentális értelmével és jelentőségével foglalkozik - legelsősorban is a Páli-kánon alapján.(2)
Aki meggyőződött ezen alapzat mindeneken túli megbízhatóságáról, az kétségtelen és nyilvánvaló tényként fogadja el a lények folytonos újjászületésének tanát, következőleg nem tud elzárkózni az elől sem, hogy be ne pillantson azokba a félelemmel és veszedelmekkel teli mélységekbe, amelyeket a lelkeknek haláluk során meg kell járniuk: a halál az ilyen lények számára a szó legszorosabb értelmében világvégét, pontosabban egy új univerzumba való átlépést jelent, méghozzá olyan átlépést, amelyet egy szintúgy szörnyűségesnek ígérkező utolsó ítélet fog megelőzni. Lelke mélyén mindenki tudomással bír valamiképpen ezekről a körülményekről, s ez a végső alapja ama halálfélelemnek is amelynek Shakespeare a következő szavakkal adott kifejezést:

"Lenni, vagy nem lenni: az itt a kérdés...
Meghalni - elszunnyadni - és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Merthogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hívatalnok packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? - Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha r e t t e g é s ü n k e g y h a l á l u t á n i
V a l a m i t ő l - a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó - le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, m i n t i s m e r e t l e n e k
F e l é s i e t n i ? - Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes színét
A gondolat halványra betegíti."
(Arany János fordítása)

A Buddho tanítása voltaképpen nem más, mint a világban való vándorlás egyfajta útikalauza, még inkább egy különös iránytű, amelyet a mindenségben tévelygő bolyongásaink során használhatunk. Ám a legjobbnak látszó iránytűre is csak akkor hagyatkozhatunk, ha meggyőződtünk annak megbízhatóságáról - a Tan iránytűjének helyes működéséről pedig csupán a meditáció csendjében szerezhetünk bizonyosságot.
Mindazoknak, akiket megragadnak az alábbi fejtegetések, egyébiránt is azt tanácsolom: ne csak egyszer vagy kétszer fussák át azokat, hanem minden adandó alkalommal mélyedjenek el bennük, mígnem a lényüket fenyegető jövő miatt érzett szorongás és iszonyat végleg elhatalmasodik rajtuk. Csakis ezen a módon szerezhetnek ugyanis elegendő indíttatást ahhoz, hogy a jellemük tökéletesítéséért megvívandó küzdelmet teljes komolysággal fölvegyék: mert az újjászületést körüllebegő rémségek annyira félelmetesek, hogy annak, aki igazi valójukban találkozik velük, legbiztosabbnak látszó indítékait, legerősebb késztetéseit is képesek bilincsbe verni.

G. G.


I.
Boldogság és balszerencse fokmérője

"Az emberi géniusz semmi mástól
nem pusztulhat el, hanemha
a religio és a hit hiánya okán."
(Weininger)

Minden lény legfőbb tulajdonságát, alapvető sajátosságát, igen, lényegében egyedüli jellegzetességét s ekképpen igazi karakterét a benne támadt szándék, az akarat jeleníti meg. Az összes többi tulajdonság ebben gyökerezik, a jellem minden más összetevője a szándék és az akarat puszta megnyilvánulása csupán: "az öt kötődési csoport (3), szerzetes, egyedül az akaratból veszi eredetét".
Kérdés most már csak az, hogy a szándék és az akarat önmagában véve mi légyen, illetőleg meghatározható-e pontosabb szavakkal, mint "elhatározás" vagy "akaraterő"? Az akarat annyi, mint kívánság és óhaj: "akarok valamit" vagy "kívánok, óhajtok, szeretnék valamit" azonos értelmű fogalmak, jelentéskörük és -tartalmuk egy és ugyanaz. Még világosabban: a legfőbb, az alapvető, végső fokon tehát a lények (és mindenekelőtt az ember) egyedüli tulajdonsága semmi más, mint az, ami akaratukban és kívánságaikban megnyilatkozik. Schopenhauer szavaival: "az embert igazából és teljes mértékben az akarat teszi" (4), másként fogalmazva: "az ember mint olyan kívánság és óhaj szövedékéből épül föl."
Úgy fest, ez a megállapítás annyira pontosan adja vissza mindannyiunk legfőbb karakterét, hogy Schopenhauer és Nietzsche szükségesnek látta rendszere alapjává tenni azt az axiómát, mely szerint a dolog nem úgy áll, hogy az ember szándékkal és akarattal rendelkezik, hanem éppenséggel és teljességgel annyi, mint az őt mozgató szándék és sóvárgás, következésképpen lényege is a benne munkáló ösztönökkel és hajlamokkal azonos. Csakhogy: ha ez a tétel valóban helytálló lenne, akkor sem az akarat változásáról (vagy megváltoztatásáról), sem a jellem fejlődéséről, főként pedig a szándék és a kívánság megszüntetéséről sem tehetnénk egyetlen érvényes kijelentést sem. Mert belső lényegét senki sem tudja megváltoztatni, úgy bizony, még csak a változás voltaképpeni elhatározására sem képes - hiszen már maga ez az elhatározás ellentmondana a lényegnek, nem is származhatna tehát igazi természetünkből. Ezért és ekképpen nem létezhetne semmiféle olyan morál sem, amely az akarati- és ösztönélet megfékezését tanítaná, következőleg az összes tanítómestert (élükön éppen a Tökéletesen felébredettel) fantasztáknak kellene tartanunk, akik lehetetlent követelnek az emberektől. Erre a nézetre jutott Schopenhauer és Nietzsche is, mégpedig főként annak okán, hogy bármilyen alapossággal és mélységben vizsgálták is az embereket, sohasem tudtak náluk egyetlen lényeget érintő akarati vagy ösztönéleti, azaz valóban jellembeli változást megállapítani. Ezzel szemben valamennyi megfigyelt esetben azt tapasztalták, hogy még az utolsó óráit élő aggastyánt is pontosan ugyanazok az ösztönök vezérlik, mint az ifjoncokat - melyből aztán azt a következtetést vonták le, hogy a mindvégig változatlan és megszüntethetetlen ösztönélet szükségképpen az ember lényegi természetének része kell legyen.
Nietzsche még ennél is tovább ment, amikor azt mondta, hogy az ösztönök és a hajlamok ellen - éppen, mert az ember lényegi sajátosságát alkotják - nemcsak hogy harcolni nem lehet, hanem éppenséggel ápolni és követni kell azokat, hagyva, hogy mindegyikük kitombolhassa magát. Az addigi morál, amely az ösztönök és a hajlamok elfojtását követelte meg, ennélfogva (mintegy a nagyfokú dekadencia jeleként) visszájára fordul; éppen ezért a Buddho tana is egy speciálisan dekadens fejlemény - ez a nietzschei filozófiából ismert "minden érték újraértékelésének" igazi jelentése.
Igen ám, csakhogy Schopenhauer és Nietzsche fenti teóriája két helyütt is meglehetősen sántít. Először: ha az általuk vizsgált emberanyagban az élet eltelte során egyetlen említésre méltó jellemváltozás sem volt konstatálható, úgy az csupáncsak azt bizonyítja, hogy ezek az emberek a jellemfejlődés feltételeit, ezenképpen a változáshoz és változtatáshoz vezető utat nem ismerték, ennélfogva nem is járhatták be azt, bármennyire is szerették volna. Azok a következtetések, amelyeket ebből a két német bölcselő levont, éppen olyan szándékoltak és önkényesek tehát, mint az az évezredek óta ismert és hangoztatott (hamis) kitétel, amely azt mondja ki: lehetetlen, hogy az ember a madárhoz hasonlatosan - sőt annál jóval gyorsabban, akár több száz kilométeres óránkénti sebességgel - repülni tudna a levegőben, miként az is, hogy két, egymástól több ezer mérföld távolságra levő személy élőszóban történő párbeszédet folytathasson.
A második alaptétel szerint az ember mindössze egyetlen élettel rendelkezik. Aminthogy azonban halálában minden lény valamiképpen újjá kell szülessen, elképzelhetetlen, hogy jelleme és ösztönélete megváltoztatásához ne állna rendelkezésére akár végtelen számú egzisztenciális lehetőség. A schopenhaueri, illetőleg a nietzschei feltételrendszer tehát mind az első, mind a második szempontból megdől.
Goethe ezzel szemben - hosszú és határozott ellenkezés után ugyan, de végül teljes mértékben - elfogadta az újramegtestesülés tanát. Szellemi útjáról ekképpen ad számot:

"Éveken át ellenálltam,
Ráébredtem végül:
Az emberből, porrá váltan,
Mindig új lény épül.
Míg nem érted meg a törvényt:
Halj meg, s ébredj újra!
Bús vándorként féled a fényt
Borús ködbe bújva."

A Költő, miután "egyre jobban elmélyedt e nagy tanítás igazságában, mindvégig annak hirdetője és hűséges követője maradt".
Amint azt önök is jól tudják, a Beérkezett az Anattá-eszmében nem csupán az ember folytonos újjászületésének tényét tárta föl, hanem a változás, azaz a hajlamok és indíttatások meghaladásának mikéntjét is - eleve lehetségesnek ítélve az ösztönélet megszüntetését. Erre a belátásra egyébként a következő (nem túl bonyolult) okfejtés ugyancsak elvezet: kívánkozni, vágyakozni, mi több, szenvedélyesen sóvárogni csak olyasmi után lehet, aminek az ember szűkében van, amit nélkülöz, ami tehát hiányzik neki - mit kívánjak még, mire vágyjak olyan szenvedélyesen akkor, ha nem hiányzik semmi, ha nem szűkölködöm semmiben? Ha viszont hiányérzetem van, valamit nélkülözni vélek, olyan helyzetbe kerülök, amely számomra nem megfelelő, nem elégít ki, nem arányos hozzám. Miután pedig a lények alapvető jellegzetessége éppenséggel a szüntelen kívánásból és vágyakozásból ered, akképpen bizonyos, hogy a legkevésbé kielégítő, legkevésbé megfelelő, következőleg a legnagyobb mértékben aránytalan helyzetben tudják magukat. Éppen ezért olyan szerencsétlenek és megkeseredettek valamennyien.
"Minden lény keserűséget hordoz a lelkében" - mondja Eckhart mester, méghozzá olyan keserűséget, amely annál nagyobb és annál gyötrelmesebb, minél kevésbé kielégítőek, minél kevésbé hozzájuk szabottak az éppen aktuális körülmények, s annál gyakoribbak és vadabbak következésképpen vágyaik és ösztöneik is. "A hevességet mindig békétlenség és viszály követi, a békétlenség pedig kizárólag saját akaratunkból ered, akár tudomással bírunk erről, akár nem." A lények ösztönéletének heves és indulatos volta ennélfogva lelki körülményeik elégtelenségének és aránytalanságának fokmérője csupán.
Bizonyos tehát, hogy akaratunk, kívánságunk, sőt ösztönszerű sóvárgásunk is eredetét tekintve feltételes dolog, s éppen azon viszonyok és körülmények aránytalan voltának függvénye, amelyek az adott helyzetben körülvesznek bennünket. Ha minden lény a számára tökéletesen megfelelő, vele abszolút mértékben arányos állapotban egzisztálhatna, nem támadna benne sem vágy, sem szenvedély. Ebben az ideális állapotban a lények teljességgel vágytalanok, akarattalanok és ösztönöktől mentesek lennének, s az akarás, vágyódás, kívánkozás jelenségét oly kevéssé ismernék, hogy ezeket a szavakat hallva, bármelyikük csodálkozva kérdezné: "ugyan mit is jelent az akarat, micsoda dolog a vágy? Piros, kék vagy pedig fekete?" A vágy, lett légyen akár a legszenvedélyesebb vagy leginkább ösztönszerű (ezenképpen az egész ösztönélet is) nemcsak, hogy nem lényegi sajátosságunk, hanem annyira ellentétes eredeti természetünkkel, amennyire ellentétes mindama, velünk teljességgel aránytalan és számunkra méltatlan állapot, amely "belső keserűséget" vált ki belőlünk.(5)
Az akarat és az ösztönélet tehát annak a félelmes helyzetnek hasonlóképpen félelmes szimptómája mindössze, amelyben éppen benne vagyunk. S a tünet intenzitása pontosan úgy emelkedik és süllyed - a helyzet aránytalanságának megfelelően -, miként a barométer teszi. Egy számunkra tökéletesen megfelelő szituációban teljességgel meg is szűnik a mozgás: a légsúlymérő semleges helyzetbe kerül.
Mindezek után talán könnyebben tetten érhető már Schopenhauer és Nietzsche rendszerének hibás alapvetése, s minden bizonnyal világossá lesz a következő azonossági sor mélyebb jelentése is:

Akarattal, kívánsággal,
ösztönökkel élni = nélkülözni valamit
nélkülözni valamit = szenvedés és keserűség
szenvedés és keserűség = aránytalan és számunkra
méltatlan állapot
Összevonva:
Akarattal, kívánsággal, aránytalan és számunkra
ösztönökkel élni = méltatlan állapot.

Ez az azonosság azonban így még nem teljes. Minden akarat, minden vágy, minden feltámadó ösztön belső békétlenséget jelez: s a vágy vagy az ösztön beteljesítése a pillanatnyi öröm elmúltával újabb vágyakat (úgynevezett "akarati vágyakat") szül. Miután pedig a vágy vagy az ösztön kielégítése - éppen a kívánság objektumának mulandósága és folyamatos változása miatt - sohasem eredményez tartós helyzetet; a sóvárgás idővel keserűséggé és szenvedéssé kövül, miként az étel végül ürülékké, az ital pedig vizeletté lesz. Mindaddig amíg az ember törekszik rá, hogy önmagával arányos és számára megfelelő állapotba kerüljön, a törekvésből vágy, a vágyból pedig újabb törekvés fog kifejlődni. Ám amilyen mértékben képessé válik arra, hogy a vágyon túli állapotot mint számára egyedül megfelelő és vele arányos státust ismerje föl, akképpen fog minden óhaj és vágyódás kialudni benne, s igénye csupán e vágytalan állapot megtartása lesz.
Csak a kívánság és az ösztön tartós elcsendesültével tapasztalható meg a belső béke, amely határtalan nyugalommá fokozódhat, ha minden vágy és minden ösztön álomba szenderül. Ha pedig a vágyak és az ösztönök örökre kialszanak, a nyugalom is végtelen, örök békévé válik: "Nincs többé tűz, és nincs már sóvárgás, nincs többé vész, és nincsen gyűlölet, nincs többé szenvedés, mert nincsen kötődés se már, nincs többé jólét, amely a békességnél többnek akar látszani".(6)
A fönti azonossági sor ennélfogva a következőképpen módosítható:

Akarattal, kívánsággal,
ösztönökkel élni = békétlenség
mentesülni az akarás,
a kívánság és az ösztönök alól = béke

örökre megszabadulni az
akarástól, örökre elfelejteni a vágyat,
örökre magunk mögött hagyni
az ösztönöket = örök békében élni.

Mindennek végső eredőjeként pedig:

Akarat = aránytalan és méltatlan állapot
örök béke = hozzánk egyedül méltó,
velünk abszolút mértékben
arányos konstelláció.