XIII. ének
MÁRA LEGYŐZÉSE

1.
Igen, de míg mind a világ javára
királyi bölcsek ivadéka ott ült,
és ünnepelte az egész teremtés,
megrettent Mára,* az igaz tan átka.

2.
Virágnyilas Szerelem-isten néven
imádják őt sokan a nagy világban
balgán, de mások a valót jól tudják:
fő ellensége ez a megváltásnak.

3.
Három fia: Gőg, Öröm és Botorság,
s három leánya: a Gyönyör, a Vágy s Kéj,
döbbenve kérte: mi okozta búját?
Ő így közölte velük aggodalmát:

4.
"Magára öltve a kitartás vértjét,
és megfeszítve az igazság íját,
birodalmamból ki akar szorítni
e bölcs – ezért sújt le a rémület rám.

5.
Ha most legyőz és énrajtam erőt vesz,
megváltás útját a világba tárja,
uralmam elfogy, megürül hatalmam,
akár trónjáról lebukó királynak.

6.
Mielőtt szeme látásra kinyílna,
mielőtt még kisiklana kezemből,
reátörök, hogy szétzúzzam e tervét,
mint áradó víz lesodorja gátját."

7.
Markába fogta a virágos íjat,
az észbontó öt nyilat is ragadta
a józan elme ős megzavarója,
s indult a fához. Vele ment hat sarja.

8.
Balkézbe fogva íjának a végét,
egyik nyílvesszőt pergetve a jobbal,
így szólította meg a fánál ülőt,
lét tengerén át túlpartra igyekvőt:

9.
"Fel, talpra, harcos! Rettegsz a haláltól?
Törődj tiszteddel, ne a megváltással!
Nyiladdal hódítsd meg a fél világot,
így jutsz Indrához az égi világba.

10.
Ezen az úton haladni dicsőség,
ezen haladtak a régi királyok.
Királyi bölcsek sorába születtél,
szégyen, ha koldus leszel ősi nemből.

11.
Ám ha nem mozdulsz, makacsul kitartasz,
vigyázz, erős légy fogadalmaidban,
mert látod itt ezt a nyilat kezemben?
Meglőttem ezzel a Napot is egykor.

12.
Ettől sebezve az eszét vesztette
Purúravasz is, a Hold unokája.
Sántanu* nem volt ura önmagának,
hát akkor más, a mai gyenge korban?

13.
Hát talpra tüstént, térj rögtön eszedhez,
mert már fullánkját mereszti e nagy nyíl,
melyet nem lövök ki a párban járó,
szerelemes csakraváka-madarakra."

14.
De mindhiába: nem ügyelt e szókra,
ültéből nem kelt fel a Sákják bölcse.
Ekkor kilőtte a nyilat rá Mára,
és ráuszította fiát-leányát.

15.
Ő nem törődött a kilőtt vesszővel,
nem ingott meg a szilárd nyugalomban.
Megdöbbent Mára e kitartás láttán,
majd halkan így szólt, gondokba merülve:

16.
"Elbódította ez a nyíl Sivát is,
s a Hegy Lányáért* szerelemre lobbant.
Ő észre sem vette a nyíl ütését.
Nincs tán eszénél? Vagy a nyíl nem ez volt?

17.
Virágnyilat nem vesztegetek én rá,
lányomat, Kéjt sem küldöm oda hozzá.
Törjön rá szörnyek iszonyú csordája,
üvöltve, ütve, fenyegetve bőszen!”

18.
Egy gondolattal felidézte népét,
hogy porba zúzza Sákják csoda-bölcsét.
Nyüzsgött-sereglett szolga-hada tüstént,
kezükben dárda, buzogány, dorong, kard.

19.
Vadkan, hal, öszvér, teve, ló pofájú,
oroszlán, tigris, elefánt fejű rém,
háromfejűek, suta félszeműek,
lógó hasúak, csupa-var hasúak,

20.
kecskén lovaglók, pöfeteg lábúak,
szigony-körműek, kard- s dárda-fogúak,
fatörzs-karúak, kicsavart törzsűek,
fél-orcájúak, hasitott szájúak,

21.
rézszínü, sárga, csupa-vér bőrűek,
dorong-kezűek, füst-szürke hajúak,
rongyokba bújtak, elefánt-fülűek,
lenyúzott bőrt vagy semmit viselőek,

22.
fél arcuk sápadt, fele testük zöldes,
rőtek meg szürkék, feketék meg sárgák,
kígyó-karúak, övükön kolomppal,
repedt csengőkkel csunya zajt csapóak,

23.
markolva nyársat, magasak, mint pálmák,
kicsik, mint törpék, vicsorogva rútul,
birka-fejükhöz madarak testével,
macska-fejükhöz torz emberi törzzsel,

24.
borzas hajúak, kopaszok, csimbókkal,
kötél-ruhában, csupa rongycafatban,
vigyorgó arccal, szemüket meresztve,
erőt apasztón, a szivet zsibbasztón,

25.
vad ugrásokkal haladva előre,
átbukfencezve az előttük állón,
tolongva-lökve, levegőbe szökve,
csapatostul fák tetején nyüzsögve,

26.
vad táncot lejtve, szigonyuk csóválva,
süvöltve, súlyos buzogányt emelve,
diadalmasan bika-hangon bőgve,
tűzlánggal égő, lobogó hajukkal.

27.
E rusnya szörnyek hada körbevette
a bódhi-fát* és az alatta ülőt,
s megálltak, várva a gazda parancsát,
hogy rontsanak rá, elemésztve-rontva.

28.
Az éj leszálltán, mikor elközelgett
Mára s a nagy bölcs nagy összecsapása,
a föld megrendült, beborult a mennybolt,
lángok lobogtak, a világ morajlott,

29.
a szélvész búgott, a vihar süvöltött,
csillag nem égett, feketült a holdfény,
sűrű sötétség takarta a földet,
kavargott-forrott valamennyi tenger,

30.
a sziklabércek repedezni kezdtek,
a kígyó-szellemek a támadásra
méltatlankodva Márára szegezték
pillantásukat s dühösen sziszegtek.

31.
Csupán a tisztult, szent isteni bölcsek
nézték közönnyel, szánakozva Mára
próbálkozását, mert lelkük a legfőbb
Törvényben élve, haragot sem ismert.

32.
A fánál Mára gyülevész hadának
gyilkos szándékú gyülekezte láttán,
a megváltásnak közeledtét várva,
minden igaz lény "Üdv, üdv!" szava zengett.

33.
A nagy bölcs nézte az igazság-bontó,
feléje rontó sereget nyugodtan,
és meg se rezzent, nem félemedett meg,
akár oroszlán a tehéncsordában.

34.
Ekkor kiadta a parancsot Mára
a szörny-seregnek, hogy ijesszenek rá,
és fegyverével ki-ki rája támadt,
hogy megzavarja szilárd nyugalomban.

35.
Cikázó nyelvvel, hegyes agyarakkal,
égő szemmel, mint a Sárga Korongú,
kitátott szájjal, meredő nyárs-füllel
álltak elébe, rémítni remélve.

36.
Hiába álltak szörnyű alakokban,
fenyegetően, rémítve előtte,
nem vette őket komolyan, csak nézte,
mint vidám, pajkos gyerekek játékát.

37.
Egy, vérbe forgó, iszonyú szemekkel,
buzogányát rá magasra emelte,
ám megmerevült buzogánya, karja,
mint egykor Indra kezében a villám.*

38.
Mások fatörzset, köveket ragadtak,
ámde nem bírták a bölcsre hajítni.
Fástul, kövestül a földre lebuktak,
mint Vindhja-sziklák,* ha lesújt a mennykő.

39.
Mások felszökve levegőbe, onnét
dobtak rá fákat, követ és szekercét,
de ottmaradt mind, levegőben függve,
mint esti felhőkön a megtörő fény.

40.
Más szalma-csóvát vetett a fejére,
hegycsúcsnyit, lánggal lobogóan izzót,
ám az megállt fent, mihelyst kivetette,
s szentsége révén ezerfele porlott.

41.
Más, mint az Égősugarú az égről,
parázs-esőt szórt fejére magasról,
mint Méru bérce a világ végnapján
szétporló sziklák izzó arany-ércét,

42.
de a tűz-zápor sziporka-esője,
mikor lehullt a bódhi-fa tövére,
lótusz-szirommá vált rőten a földön
szelídsége végtelen erejétől.

43.
Hiába támadt fenyegetve sok vész,
özönnyi fegyver, test- s lélek-emésztő,
nem mozdult ültében a Sákja-szentség,
szándéka mellett kitartva barátként.

44.
Kígyókat fújt rá másiknak a szája,
mint korhadt fának kígyótanya-odva,
de megbűvölten, közelébe érve
sziszegni, marni, mozdulni se tudtak.

45.
Viharfelhővé vált némelyik ördög,
villám, mennydörgés szörnyű robajával,
és kőzáport szórt a fára magasból –
s virágesőként pergett le a földre.

46.
Nyilat feszített íjára a másik,
de ott lobbant el, mielőtt kilőtte,
mint lobbanékony, vad férfi haragja,
amely lelkében meddően emészti.

47.
Öt nyílvesszőt lőtt egyik ki a bölcsre,
de mind megállott, nem érte el egy sem,
ahogy megbénul az öt érzék abban,
aki nem vágyik születésre, kéjre.

48.
Másik dühödten vetette magát rá,
hogy agyoncsapja buzogány-ütéssel,
de összeroskadt, mielőtt elérte,
mint kit lehúznak a földre a vétkek.

49.
Egy rút boszorkány, koponyát szorító,
varázzsal készült bódítni a bölcset,
de csak kóválygott körülötte folyton,
mint tanuláskor a lusta figyelme.

50.
Másik merően szegezte szemét rá,
hogy megperzselje szemének a lángja,
– s előtte állva, nem látta bölcset,
ahogy nem látja javát a mohó vágy.

51.
Nehéz kősziklát emelt fel a másik,
– hiába fáradt, lerogyott alatta,
mint üdvre vágyó, aki nem tudással,
csak önkínzással akar érni célhoz.

52.
Sok más oroszlán- s hiéna-alakban
csapott üvöltést, bömbölve-vonyítva,
hogy minden élő reszketve figyelt fel,
gondolva, mennyet hasít meg a villám.

53.
Az erdőkben az elefántok, őzek
mind szétfutottak vagy földre lapultak,
s az éjszakában ijedt csipogással,
mint nappal, rebbent fel a sok madárraj.

54.
E fülrepesztő, iszonyú zsivajban,
melytől megdermedt valamennyi élő,
ő meg se rezzent, nem ijedt meg, nem félt.
Garuda* sem fél, ha a varjú károg.

55.
Minél kevésbé zavarta a bölcset
a félelmes had kusza támadása,
annál vadabbul tört ellene Mára.
A szégyen és düh hajszolta a hitványt.

56.
Amíg a Törvény gonosz ellensége
ily vad haraggal támadta a szentet,
egy láthatatlan, csoda fényt árasztó
szellem keményen szólt a levegőből:

57.
"Ne fáraszd, Mára, magadat hiába!
Gyűlölködésed hagyd abba, nyugodj meg!
Ő ostromodtól meginogni nem fog,
mint Méru bérce a vihar dühétől.

58.
Hamarébb hagyja el a tűz az izzást,
a víz az ömlést, a föld a nyugalmat,
mint szándékát ő, akinek erőit
világkoroknak szent érdeme adta.

59.
Szándék, kitartás, s valamennyi élő
iránti részvét oly erős e hősben,
hogy nem kel fel, míg a valót nem látja;
akkor kel a Nap, ha az éjt elűzte.

60.
Ha fát dörzsölnek, kigyullad a tűzláng;
ha földet ásnak, vízhez jut az ember;
kitartással ő is eléri célját;
nincs lehetetlen, igaz úton járva.

61.
A szenvedélyek nyomorúságától
beteg világot könyörülve szánja
ez a nagy orvos, s a tudás gyógyírját
keresve fárad; akadályt ne lásson!

62.
Sok útvesztőben tévelyeg az élet,
s ő fáradsággal keres igaz ösvényt.
Bűn megzavarni útbaigazítót!
Kalauz kell eltévedt karavánnak.

63.
A vak sötétben elbuknak az élők,
s ő tudás mécsét gyújtja a világnak.
Kioltani nem szabad ezt a lángot,
akár az éjben elfújni a mécsest.

64.
A világ születések tengerébe
merült el, s nem bír túlpartra kijutni.
Ő eljött, hogy az árból kisegítse.
Ne bántsa, aki becsületet ismer!

65.
Levele tűrés, gyökere kitartás,
virága jóság, értelem az ága,
gyümölcse Törvény a tudás fájának –
mikor kisarjadt, ki ne vágja senki!

66.
Hamis látszatok erős kötelébe
hurkolt világot szabadítni készül,
kemény bilincsek letörésén fárad.
Vesztére törnöd ilyen ügyben vétek.

67.
Beteljesülni ma jött el a napja
mindannak, mit tett a felébredésért.
Ezért ül itt most szilárdan e fánál,
mint ős időknek nagy bölcsei régen.

68.
A kincses földnek köldöke e szent hely,
minden malasztja ide gyűlt most egybe.
A széles földön méltóbb hona nincsen
elmélyülésnek, méltóbb helye üdvnek.

69.
Nyugodj meg, Mára, magad ne emésszed.
Erőd, hatalmad ne silányítsd dölyffé.
Ne bizakodj el, a szerencse tűnő.
Ingó talajra sose vesd a lábad!"

70.
Midőn a szellem befejezte szózatát,
s rendíthetetlen nyugalommal ült a bölcs,
a vesztes Mára megalázva távozott,
világ-butító nyilait cipelve el.

71.
Veszítve kedvét s a csatát, a hadsereg
a földre dobta köveit, fatörzseit,
s futott dühödten a világba százfelé,
mint üldözőktől menekülnek vert hadak.

72.
Menekül a gonosz ördög, vesztesen,vert hadával.
A diadal ama szenté, győztesen vak homályon.
Kiderül a borus égbolt, Hold kacag, mint a szép nő.
Szirom-özön a magasból illatos permetet szór.

Így szól a Buddha élete című költeményben a tizenharmadik ének:
Mára legyőzése.