VIII. ének
A HÁREM SIRALMA

1.
Midőn, lemondva a világról, messze tűnt
az őserdőben a királyfi egymaga,
bánat-gyötörte kocsisa is útrakelt
a bánat útján, letörölve könnyeit.

2.
Urát kísérve sebesen futó lován,
egy éj elég volt, hogy az utat megtegyék.
Urát veszítve ugyanaz a visszaút
nyolc hosszu napját keserűen nyelte el.

3.
Egyébkor oly gyors paripája, Kanthaka,
lecsüggedt fejjel, szomorúan baktatott,
s hiába fénylett sok aranyló ékszere,
gazdája nélkül ragyogása megfakult.

4.
Majd visszafordítva a hely felé fejét,
fájdalmasan felnyeritett megint s megint.
S hiába kínozta az éhség, szomjuság,
a fűhöz nem nyúlt, vizet útján nem kívánt.

5.
Kapilavasztu kapujához érkezett
lassan lovász és lova, mely kopár s üres
volt, mert elhagyta magasabb célért ura;
mintha az égről letűnne a Fény Ura.

6.
Hiába csillant a tavak vizén a fény,
hiába ringott a virág az ág hegyén,
minden komor volt, vadon erdő árnyaként,
mert a szivekből a vidámság messze szállt.

7.
Vontatva lépett be a városba, melyet
a szomorúság pora néma gyászba vont,
mintha taszítná a levert, kisírt szemű
polgárok kérdőre vonó tekintete.

8.
Mikor megtudták, hogy a ló s lovásza is
a Sákja-rádzsa fia nélkül tért haza,
könnyzápor áztatta a port, mint egykoron
száműzött Ráma fogatát fogadta gyász.

9.
Nyomon követte haragos, síró tömeg
az egymagában hazatérő Cshandakát:
“Hová maradt a birodalmat őriző,
nemes királyfi? Te vagy-é a gyilkosa?"

10.
Ó csillapította a hű polgárokat:
"Nem én hagytam el fejedelmünk gyermekét.
Királyi díszét s engem, zokogó hívét
remeteségbe távozóban elvetett."

11.
Így értesülvén az esetről népei,
szívüket újabb keserűség fogta el.
Le sem törölve szemük áradó vizét,
szóltak: “Bizonnyal bűneink gyümölcse ez!”

12.
Döntöttek: "Menjünk mi is őutána mind!
Urunkkal együtt a vadon legyen tanyánk.
Királyfit vesztve elapadt az életünk,
mint testé, melyből az élet-erő kiszállt.

13.
Királyfink nélkül ez a város vad vadon,
de ékes város a vadon, hol ő lakik.
Fényét vesztette ez a város nélküle,
mint menny, hogy Vritra-gyilkos Indra* lezuhant."

14.
A nők ujjongtak: “A királyfi visszatért!"
és tágra tárták a nagy ablakok sorát.
De látva, hogy nem ül a ló hátán lovas,
zokogva zárták be megint az ablakot.

15.
Eközben atyja, kit a bánat összetört,
az istenek szobra előtt imádkozott,
áldozott, bőjtölt és tett fogadalmakat,
hogy visszahozza a fiát az ég kegye.

16.
Palotájába a lovász megérkezett,
gonddal vezetve maga mellett a lovat.
Arcát belepték szeme hulló könnyei,
mintha csatában ura hullott volna el.

17.
Az istálló kapujában a ló megállt,
körültekintett, szeme könnyel volt tele,
s mintha zokogna, felnyerített Kanthaka,
így adva tudtul a tömegnek bánatát.

18.
Ám az istálló közepén a többi ló,
s a termek mélyén a sok énekes madár
megtévedt, s hitte: a királyfi érkezett,
s mind visszhangozták lova hangját boldogan.

19.
A föld urának palotája háremét
szintén becsapta ez az ujjongó zsivaj:
"Halljátok? Nyerít paripája, Kanthaka!
Ez azt jelenti, hogy urunk megérkezett."

20.
A búba süppedt, szomorú asszony-sereg
szeme felvillant, hogy urát pillantja meg,
s reménykedően kiszaladtak a kapun,
mint fellegekből kicikázó villanás.

21.
Kapkodva kapta fel a köntösét egyik,
másik gyűrötten húzta szennyes fátyolát,
kenőcs nem kente el a könnyeik nyomát –
éj végén fényük veszitő, holt csillagok.

22.
Vörös lakkfesték se szinezte lábukat,
nem csengett rajtuk bokacsat és karperec,
dús csípejükre se feszült aranyos öv,
a mellükön sem sziporkáztak gyöngysorok.

23.
Lélekszakadva odaértek, s látva ott
magános gyászban a lovát és Cshandakát,
színét veszítve zokogásban tört ki mind –
tehéncsorda, ha a bika elkóborolt.

24.
A rádzsa első felesége, Gautamí,
búsan, mint borját veszitő bivalytehén,
felsírt, s kitárt karral a földön elzuhant,
mint rezgő lombú, aranyos pálmafa-törzs.

25.
Elvette sok nő erejét a rémület,
beléjük fojtotta a szót a bánatuk,
sírás, panasz sem hagyta el az ajkukat,
dermedten álltak, mereven, mint kőszobor.

26.
Sok nő szeméből patakokként áradó
könnyzáport csalt ki a csalódás bánata,
a szantálport mosva le keblükről, miként
a sziklát mossa hegyi gyors patak vize.

27.
A háremhölgyek ragyogó arc-lótuszán
lepergő könnyek sok gyöngyszeme csillogott,
mint őszi felhők gyülekeztén a tavon
a záporcseppek vizirózsa szirmain.

28.
Ökölbe zárva kezük ékes ujjait,
mint lótusz-bimbót, perecet sem öltve fel,
csapdosták két karral a nők a mellüket,
mint szélviharban a fa törzsét a lián.

29.
Úgy ringott-rengett az ütéseik nyomán
sok szép kebel halma, akár folyó vizén
inog-hullámzik a kerek lótuszlevél,
ha rátelepszik szélben a vadkacsa-pár.

30.
Ahogy kínozta a kezük a mellüket,
viszont-kínozta a kemény mell karjukat.
Eltompította szivüket a fájdalom,
s egymást fájdította ütéssel kéz s a mell.

31.
Feljajdult kétségbeesett Jasódhará,
elcsukló hangját zokogás fojtotta el,
a keblét rázta keserűség sóhaja,
színét veszítette a bánattól szeme:

32.
"Míg én aludtam magatehetetlenül,
magamra hagyva hova tűnt a férjem el?
Hármasban indultak el, ám csak Cshandaka
s a ló tért vissza; a szivem kettéhasad!

33.
Ha elkövetted e gonosz, gyalázatos,
hitvány gaztettet, a sírást mért mímeled?
Örülj, ne színlelj! Megelégedett lehetsz.
Nem illik össze ez a tetted és a könny.

34.
Hű, engedelmes, szerető, nemes szivű
barátjaként vett maga mellé mestered,
ki vissza többé miközénk nem tér soha.
Boldog lehetsz most, hogy elérted célodat.

35.
Balga barátnál, aki semmire se jó,
az ellenség is, ha van esze, többet ér.
Barátnak vallod magadat, te ostoba,
s te zúdítottál e családra nagy csapást.

36.
Jobb sorsra méltók e szegény, bús asszonyok
– a könny-özöntől a szemük vörösre gyúlt –,
e támaszukat elveszítő özvegyek,
bár férjük él, és oly erős, akár a föld.

37.
Paloták hosszú sora is zokog velük,
galambbúgással panaszolva gyászukat.
Mint karjukat emelik égre csúcsukat,
mert őrző nélkül üresen maradt faluk.

38.
Bizonnyal úgy van, hogy a romlásomra tört
uramnak kedvenc paripája, Kanthaka,
mert elrabolta, míg aludtam, kincsemet,
mint drágaságot a sötétben tolvajok.

39.
Nemhogy korbácstól, a reá hulló nyilak
vad záporától sem ijedt meg még soha –
most félt ütéstől, hogy elindult szótlanul,
s magával vitte örömöm s a szívemet?

40.
Nyerít most szörnyen ez a hitvány cselszövő,
hogy zeng hangjától a királyi palota,
de mikor éjjel uramat ragadta el,
akkor megnémult e lovaknak-szégyene.

41.
Ha felserkent a nyerítése éjszaka,
ha patazajra, dobogásra ébredek,
ha csikorítja a fogát, így csapva zajt,
most nem gyötörne ez a szörnyü fájdalom."

42.
Így panaszolta a királyné bánatát.
Lehajtott fejjel meghallgatta Cshandaka.
Kezét kulcsolta, szemeit könny lepte el,
s elcsukló hangon, szomorúan válaszolt:

43.
"Nem érdemelte e szidalmat Kanthaka,
és kérlek, úrnőm, ne neheztelj énreám.
A történtekért mi hibásak nem vagyunk:
sors rendelése, hogy urunk eltávozott.

44.
Uralkodónknak a tilalmát tudtam én,
de megfosztottak az erőmtől istenek,
s elővezettem a királyfinak lovát,
és mentem útján vele ernyedetlenül.

45.
A nemes állat alig érintette meg
patájával a földet, csendben lépkedett,
s mintha lezárta volna száját sorsparancs,
fel sem nyerített, némán, hangtalan haladt.

46.
Midőn elhagyta a királyfi városát,
magától tárult ki a súlyos várkapu,
s az éj sötétjét ragyogás hatotta át –
mindez mutatja, hogy a Végzet teljesült.

47.
Midőn királyunk palotáját s városát
vigyázták éber ügyelőknek ezrei,
s elszenderült mind, egyikük sem ébredett –
mindez mutatja, hogy a Végzet teljesült.

48.
Midőn az erdő remetéihez való
ruhát adott át neki titkos églakó,
és elhajított diadémja mennybe szállt –
mindez mutatja, hogy a Végzet teljesült.

49.
Látod, királyném, nem is én, nem is lovunk
a vétkes abban, hogy urunk eltávozott.
Ő nem minékünk – az egeknek engedett,
az istenektől kijelölt úton haladt.”

50.
E bámulatos tünemények hallatán
csodálat fogta el a hárem hölgyeit.
Lecsillapult lelket-emésztő bánatuk,
bár szívük égett, hogy örökre távozott.

51.
De nem nyugtatták e szavak meg Gautamít,
s mint fiókáit veszítő sas víjjogott.
Nem bírta gyászát a szivébe rejteni,
míg égő könnyek elözönlötték szemét:

52.
“Hullámos fürtű, puha, selymes, dús haja
hosszú csigái, melyeket gyöngy-diadém
illetne meg, föld ura méltó díszeként,
most szerteszórva feketéllnek föld szinén.

53.
Hosszú, erős kar, bika-pillantású szem,
oroszlán-lépés, daliás mell, arany arc,
mennydörgő felhők szavaként zengő beszéd –
most mindez erdő vadonán enyészik el.

54.
Most elvesztette ez a kincses méhű föld
nemes gazdáját, amilyet mást nem talál.
Ő távozott, s ily igaz erkölcsű királyt
tiszta szivű nép s a szerencse szül csupán.

55.
Két lábát, mely kék liliomnál is puhább,
áttetsző hártya feszül ujjai közén,
a talpán küllő vonalú szerencse-jel,
az erdőszél durva göröngye feltöri.

56.
Vitézi testét, amely eddig kéjlakok
szantálfa- és áloe-füsttől illatos,
hűs csarnokában, puha vánkoson pihent,
hőség, hideg szél, zivatar szikkasztja ki.

57.
Szépség, tanultság, fiatalság és erő
volt büszkesége, s a királyi származás,
mindig adott és soha kérni nem szokott,
eztán mint koldust, alamizsna tartja el.

58.
Éjente tiszta, arany ágy volt fekhelye,
hajnalban édes zeneszó keltette fel.
A puszta földön fog aludni ezután,
s egy rongydarab lesz nyoszolyája, semmi más."

59.
Panasz-szavával egyetértő hölgyei
egymás nyakába borulva zokogtak, és
szemükből úgy hulltak a bánat csöppjei,
mint a virágpor, ha folyondárt ráz a szél.

60.
Jasódhará ekkor a földön elzuhant,
és mint a hímjét veszitő nőstény madár
szívtépő hangon zokogott, sikoltozott;
a sírás meg- megszakitotta a szavát:

61.
"Ha özvegy-sorsba taszítja hites nejét,
s elhagyva engem, megy szolgálni a hitet,
mit ér a hite a hűtelen férfinak,
ki hites társát eltaszítva vezekel?

62.
Nem tudja-é, hogy fejedelmi ősei,
Mahászudarsa, meg a többi szent király
magával vitte vezekelni hitvesét?
Törvényben járni hogy akarhat nélkülem?

63.
Nem fogja-é fel, hogy a férjet és nejét
együtt szentelte meg a Véda-áldozat,
s ott túl is együtt nyerik el jutalmukat?
Ő a Törvényből elirígyli részemet?

64.
Noha jól tudja ez az ég-szerelmese,
hogy perbe szállok a szerelméért vele,
nyugodt lélekkel szakított mégis velem,
hogy tündérlányok kegyeit élvezze majd.

65.
Szeretném tudni, hogy azok az égi nők
mitől oly szépek, gyönyörűek, csábosak,
hogy értük vállal szigorú sanyargatást,
lemondva rólam s a királyi fényről is?

66.
Nem vágyom égi gyönyörűségekre én,
mit bármi áron is elérne annyi más.
Egyetlen vágy él a szivemben: kedvesem
se idelent, se odaát ne hagyjon el.

67.
Ha én méltatlan vagyok is hosszú szemű,
mosolygó arcára reátekinteni,
nem érdemelte ez a csöpp kis Ráhula,
hogy apja térdén sose ülhessen szegény.

68.
Milyen lelketlen ez a lelkes remete,
milyen kegyetlen e kegyes királyi sarj,
ki eltaszítja gyügyögő kis gyermekét,
ki ellensége szívét meglágyítaná.

69.
De az én szívem is ilyen gonosz, kemény,
talán kőből van, vagy acélpánt övezi,
hogy nem reped meg, ha uram magánosan,
gyönyört és pompát odahagyva távozik."

70.
Igy sírt, sikoltott a királyné, kit gyötört
ura elvesztése miatt a fájdalom.
S habár uralkodni tudott mindig magán,
most szégyen, illem, türelem feledve volt.

71.
Földön vonaglott nyomorult Jasódhará,
áradt belőle keserűség és panasz.
Együttérzően vele sírtak hölgyei,
könnyük pergett, mint az eső a lótuszon.

72.
Most véget ért az ima és az áldozat,
s a templomot elhagyta az uralkodó.
Szivén ütötte a siránkozás zaja,
s megtántorult, mint elefánt, ha menny dörög.

73.
Hogy Kanthakát látta csak ott, meg Cshandakát,
s hallotta, döntött fia végérvényesen,
földön terült el a hatalmas föld ura,
mint ünnep végén selyem Indra-lobogók.

74.
Feltámogatták szerető rokonai
a gyásztól eszét veszitő uralkodót.
Könny-fátyolozta szeme nézte Kanthakát,
s újból leroskadt. Keserűen így beszélt:

75.
“Segítőm voltál sok erős, nehéz csatán,
s megrontóm lettél ime végül, Kanthaka.
Elvitted tőlem, aki legdrágább nekem,
s magára hagytad a vadonban jó urad.

76.
Most vagy vigyél el oda hozzá engem is,
vagy fuss, ahogy bírsz, s ide hozzad vissza őt!
Mert fiam nélkül hamar elhagy életem,
mint gyógyszer nélkül a halálos beteget.

77.
Elvetni volt kész Szandzsaja az életét,
amikor fiát a halál ragadta el.
Én nemes lelkű fiam eltávoztakor
gyáván ragaszkodjam az élethez tovább?

78.
Manu, Vivaszván fia, régi nagy király,
az emberi nem ősatyja, bölcs alkotó,
mikor nem látta szeretett, kedves fiát,
hiába volt bölcs s nagy, a lelke elborult.

79.
Irígylem és Dasarathát,* az Ég Ura
barátját s társát, fejedelmek gyöngyszemét:
fia távoztán nem tengette életét
hiú panasz közt: a halálba távozott.

80.
Mondd, kedvesem, hol van az a remeteség,
hová te vitted el egyetlen gyermekem?
Nekem már holtak birodalma lesz tanyám,
fiam kezéből iszom áldozat vizét."*

81.
Noha a fejedelem szilárd, erős volt,
fia tovatűnte miatt magán kívűl volt.
Akarata vele ment; siránkozott, mint
Dasaratha Ráma fölötti fájdalomban.

82.
De hogy a szomoruság ne sújtsa földre,
az ura javát akaró családi papja,
s vele a legöregebb tanácsadója
ugyanolyan bánatosan, de nyugtatón szólt:

83.
"Uram, a türelem ékesít, a könny nem.
Ne legyen a bánat, a gyengeség a díszed.
Hiszen a remeteségbe sok király ment,
feledve hatalmat, akár lehullt virágot.

84.
Ez az akarata sorsparancs szülötte;
Aszita, a látnok is így jövendölé meg:
‘Sem a magas egeket, se földi pompát
nem akar elérni, a vágya másra vonzza.’

85.
De ha te is akarod, megyünk mi ketten
a te fiadért, tusakodni készen érte
maga akarata és a sorsa ellen,
ha valami érvre eláll a szándokától."

86.
A fejedelem a szóra hallgatott is:
"Sebesen eredjetek érte! – küldte őket –,
hisz a szivemet a bánat érte gyötri,
ahogy a madár a kicsiny fiókát félti."

87.
"Igenis, uram," – a házi pap felelte,
vele a tanácsos is, és azonnal indult.
A fejedelem is újra áldozattal
igyekezik ezt az ügyet sikerre vinni.

Így szól a Buddha élete című költeményben a nyolcadik ének:
A hárem siralma.