VI. ének
CSHANDA HAZAKÜLDÉSE

1.
Végül, midőn felragyogott a fényt adó Világ Szeme,
a szent Bhárgava remete hajléka tűnt szeme elé.

2.
Gazella szunnyadott békén, alvó madár pihent a fán,
és béke szállt a szívébe: úgy érezte, céljához ért.

3.
Leszállt a lova hátáról, hogy mutassa tiszteletét
a vezeklés iránt, s azt, hogy ő is erre az útra lép.

4.
"Túlpartra átvittél" – szóval megsímogatta a lovát,
s lovászát szeme fényében fürösztve, boldogan beszélt:

5.
"E szélsebes lónak végig nyomában voltál, kedvesem;
megmutattad ügyességed, s irántam szeretetedet.

6.
Bár én más cél felé tartok, mégis megőrzött hű szived;
nincs nagyobb annál, mint aki urához úgy ragaszkodik.

7.
Van ügyes, szeretet nélkül; s van szerető ügyetlen is;
szeretet s ügyesség együtt, mint benned, csak ritkán akad.

8.
Páratlanul nemes tetted boldoggá tette lelkemet:
nem számíthatsz viszonzásra, csupán a szeretet vezet.

9.
Akitől jutalmat várhat, attól senki se fordul el,
de ön-népük is elhagyja a szükségbe kerülteket.

10.
Atyát tisztelnek, mert eltart; fiút táplálnak, mert utód;
nincs önzetlenség ok nélkül; valamit vár, ki átkarol.

11.
Ám minek szaporítsak szót? Te most nagy jót tettél velem.
Vágyott erdőmbe elhoztál. Térj vissza, vidd a lovamat.”

12.
Így beszélt, majd ajándékul lecsatolta ékszereit,
és megszomorodott szívű lovászának nyújtotta át.

13.
Majd szólt, fej-éke legfénylőbb, sziporkázó drágakövét
kezében tartva, úgy, mint a Méru-hegy tartja a Napot:

14.
"Cshanda, borulj alázattal fejedelmi atyám elé,
s e drágakövet átnyújtva, szavammal enyhítsd bánatát:

15.
Nem ég üdve, és nem harag, hanem az a szándék hozott
az erdőbe, hogy legyőzzem az öregséget és halált.

16.
Távozásom ne búsítson; az együttlét úgysem örök;
akármilyen soká tartott, az idő véget vet neki.

17.
Mivel biztos az elválás, megváltás útját keresem,
hogy ne sújtson több megválás attól, aki kedves nekem.

18.
Távozásom ne búsítson. A kínt megölni távozom.
Az sajnálandó, akit a bút-adó szenvedély kötöz.

19.
Régen is így határoztak nemes lelkű elődeink.
Miért bánkódsz, ha most én is öröklött útra indulok?

20.
Az elhúnytak vagyonának örököse mindig akad,
de olyan, ki igazságát örökölje, alig-alig.

21.
Ha úgy véled, korán van még, rosszkor van még, hogy távozom –
igazságra sosincs rosszkor; hisz ingatag az életünk.

22.
Ezért döntöttem: üdvömet keresni már ma indulok.
Ki bízhatna az életben, ha leskelődik a halál?

23.
Mindezzel beszélj lelkére a föld urának, kedvesem,
s kíséreld meg elérni, hogy ne gondoljon többé reám.

24.
És igyekezz hitvány színben feltüntetni atyám előtt;
elfordulunk a hitványtól, hitvány miatt nem búsulunk."

25.
Kétségbeesve hallgatta Cshanda ura üzenetét,
s könnytől fulladozó hangon, összetett kézzel válaszolt:

26.
"Tiéidet porig sújtó elgondolásodtól, uram,
az elmém mélybe süllyed, mint a mocsárba az elefánt.

27.
Kinek szeméből nem sajtol könnyet ily elhatározás,
még ha vasból van is szíve? Szerető szívet összezúz.

28.
Hol van egymástól palotád lágy párnák fedte fekhelye,
s a zord vezeklő-erdőnek vad gazzal benőtt talaja?

29.
Mikor utasításodra felszerszámoztam e lovat,
a Végzet kényszerített rá, nem önszántamból jártam el.

30.
Ám saját akaratomból, most, hogy tudom szándékodat,
Kapilavasztu gyászára hogy vigyem vissza lovadat?

31.
Nem taszíthatod el hozzád gyöngéd szívvel ragaszkodó,
szerető, agg atyádat, mit hitét az istentagadó.

32.
És második anyádat, ki fáradsággal, gonddal nevelt,
mint jótettet a hálátlan, képes vagy elfelejteni?

33.
Erényes, hitveséhez hű, nemes családból származó,
fiatal nődet elhagynád, mint gyáva cenk a trónusát?

34.
És Jasódhará gyermekét, tündöklő kicsi fiadat,
úgy löknéd el magadtól, mint tékozló fényes vagyonát?

35.
Ám hogyha úgy döntöttél, hogy trónod, családod elhagyod,
ne hagyj el legalább engem! Oltalmadért könyörgök én.

36.
Bánattól lángoló szívvel távozni képtelen vagyok,
erdőben hagyva téged, mint Rámát Szumitra egykoron.*

37.
Mit szól majd a mahárádzsa, ha nélküled térek haza?
És háremednek mit mondjak illendő üdvözlet gyanánt?

38.
Mondtad: a nép ura előtt hitványnak jellemezzelek –
ám te hibátlan vagy, mint a nagy szentek; hogy hazudjam ezt?

39.
Még ha szégyentelen szívvel, megbénuló nyelvemmel így
beszélnék: volna-e, aki elhinne ily híresztelést?

40.
Aki a Holdat forrónak mondja, talán hitelt talál,
de aki téged vétkesnek mondana, nem talált hitelt.

41.
Mindenkor irgalmas voltál, megértő, könyörületes –
ne taszítsd most el hívedet! Könyörülj rajtam! Érj haza!"

42.
Így beszélt Cshanda, bánattól porig sújtva, de mesterét
beszéde meg nem ingatta, és eltökélten válaszolt:

43.
“Hagyj fel, Cshanda, a bánattal, hogy most éntőlem válni kell.
Mindenkinek saját sorsát kell élnie, külön-külön.

44.
Ha maradnék enyéim közt megváltás-keresés helyett,
hiába kötne szeretet, a halál elválasztana.

45.
Reménnyel hordott méhében, és megszült kínnal az anyám –
mindez mit ért? Ő hol van most? És hol vagyok most tőle én?

46.
Gyülekezik közös fáján, majd szétszáll a madársereg –
az emberi együttlétet éppígy a válás szórja szét.

47.
A felhők összetorlódnak, majd újra szertefoszlanak –
az élők is találkoznak, majd ki-ki sorra távozik.

48.
Ha mindenki előbb-utóbb cserben hagyja a másikat,
együttlétünk csupán álom; nincs semmi, ami a miénk.

49.
Hogyha a fa is elveszti önnön-szülte lomb-öltönyét,
akkor idegen másiktól a másiknak is válni kell.

50.
Lám, mindez így van, kedvesem; most hát ne bánkódjál; eredj!
De ha szereteted késztet: most menj, majd később visszajössz.

51.
Kapilavasztu népéhez megnyugtatásul így beszélj:
Most a szeretet hallgasson! Halljátok meg üzenetét!

52.
Vagy véget vet öregségnek s halálnak, akkor visszatér,
vagy nem ér célt, s remény nélkül, tehetetlenül pusztul el."

53.
Kanthaka, a nemes jószág, értette gazdája szavát,
és lábát nyalta nyelvével, és könnyet hullatott reá.

54.
Kerék s horog jót jósoló jelével ékes tenyere
megsímogatta a lovat, s mint barátját nyugtatta meg:

55.
"Jó lovam voltál, Kanthaka. Most már ne hullasd könnyedet.
Fáradozásod, úgy vélem, gyümölcsbe érik nemsoká."

56.
Átvette a kardját lovásza kezéből.
Az ékkövekkel kirakott fogantyús
pengét kihúzta az arany hüvelyből,
mint mérges kígyó siklik ki lyukából

57.
A lótusz-kéken ragyogó acéllal
fénylő fej-ékét s a haját leszelte,
s mint könnyü fátyolt, levegőbe szórta,
hogy szerteszálljon: tavi hattyufalka.

58.
A mennylakók tiszteletük jeléül
utána kaptak, s levegőben úszó,
levágott fürtje valamennyi szálát,
mint szent ereklyét, az egekbe vitték.

59.
Ékétől – mint férfi csalárd nejétől –
elválva, száműzve haját fejéről,
az volt a gondja: hogyan öltse erdők
magányán élő remeték ruháját?

60.
Felfogta gondját egyik égi isten,
s vadász alakban lesuhant a földre,
sárga ruhában közeledve hozzá.
Megszólította a királyi herceg:

61.
“Nem illik össze ez a kettő rajtad:
a gyilkos íj, s sárga remete-köntös.*
Cseréljünk öltönyt, ha nincs ellenedre:
enyémet öltsd fel, nekem add tiédet."

62.
"Uram – felelte a vadász – én ezzel
közelbe csalom a vadat, s elejtem.
De ha szükséged van az öltönyömre,
vedd, s add helyette a fehér ruhádat."

63.
Örömmel fogta a vadonhoz illó
öltönyt, s átadta a saját ruháját.
Fehér ruhában a vadász e percben
isten lett újra, s az egekbe szállt fel.

64.
A bölcs királyfi, s lova gondozója
csodálva nézte csoda távozását,
s erdőben élő remeték ruháját
felöltve, hódolt ama mennylakónak.

65.
Majd elbocsájtva zokogó lovászát,
ment, felkeresni remeték tanyáját,
mint díszruhát hordva a sárga köntöst,
felhő-palásttal beborított hegyként.

66.
Midőn, királyi hatalomról mondva le,
hitvány ruhában a vadonban messze tűnt,
lovásza égre felemelte két kezét,
s a földre roskadt, zokogott keservesen.

67.
Majd könnyes arcát felemelte és felállt,
és két karjával megölelte Kanthakát,
s fel- felsóhajtva, keserűn, reménytelen
ment városába – csak a teste, lelke nem.

68.
Hol eltöprengett, hol a sírás fogta el,
hol meg- megbotlott, elesett, felállt megint.
Önkívületben, szomorúság rabjaként
ment támolyogva az uton, mint részegek.

Így szól a Buddha élete című költeményben a hatodik ének:
Cshanda hazaküldése.