V. ének
REMETESÉGBE TÁVOZÁS

1.
A királyfi, hiába hívta oly kéj,
ami mástól az eszét is elrabolná,
nem örült, s a nyugalma messze szállott.
Az oroszlánt öli így a mérgezett nyíl.

2.
Im azonban idővel kedve támadt
a vadon fái között keresni békét.
A király megörült. Kiséretéül
vele ment sok nemes ifju víg csoportja.

3.
Aranyos zabolát s csengőt kötöttek
paripájára, a fürge Kanthakára.
A fején lobogott a jakfark-csótány,
s ura fénylett a nyeregben, mint a csillag.

4.
Mialatt a vadon felé ügettek,
buja szántókon, a sűrű erdő szélén
vezetett az utuk. Megmunkált földben
feketéllett a barázda, mint a hullám.

5.
Az ekék-hasogatta, zsenge fűvel,
a giliszták, kicsi férgek tetemével
boritott talajon halál meredt rá,
keserűn, mint kit övéi veszte sújt le.

6.
Kicserezte a szél s a nap, s belepte
por a szántóknak az izzadt bőrt a testén.
A nehéz járom az ökröket gyötörte.
A nemes lelkü királyfi szánta őket.

7.
Odaérve közel, leszállt lováról,
keserű gondba merülve, lassan lépdelt,
születés meg enyészet járt eszében.
"Nyomorúság az egész világ!" – kiáltott.

8.
Szive semmire, csak magányra vágyott.
Vele tartók csapatát is visszaküldte.
Egyedül tova ment a csendes erdőn,
míg elért egy üde lombu dzsambu-fához.*

9.
Fa tövében a hullt levél s a pázsit
puha zöldjére leült a sima földön,
s míg a lét s az enyészet járt eszében,
nyugalom szállt a szivébe, és szilárdság.

10.
Mikor elnyugodott a csapongó elme
az örömtől meg a gondtól szabadulva,
a belátás nyugodalma elvezette
a legelső elmélyülés békéjére.*

11.
Igy elérve a bölcs felismeréssel
az üdv-adó elme-összpontosítást,
ezután az egész világ folyását
is elértette valós elmélyüléssel.

12.
"Nyomorult világ! A balga ember,
noha vénség, a halál s kór gyötri őt is,
közönyös marad, arra nem figyel fel,
hogy a másik megöregszik, szenved, elhal.

13.
Ez a sors ugyanúgy vonatkozik rám,
s ha a mások nyomorát közönnyel nézném,
megalázna rideg viselkedésem,
ki a Törvényt, az igazságot beláttam."

14.
Mikor így a halál, a kór, a vénség
nyomorúsága örök baját belátta,
kialudt a szivében erő, egészség,
fiatalság öröme, s az élet vágya.

15.
Örömet, szomorúságot nem érzett;
sem a kétely, se levertség nem gyötörte;
gyönyöröknek a vágya lefoszlott róla;
harag és rosszakarat sem élt szivében.

16.
Igy a bölcs, szenvtelen elme tisztasága
a nemes lelkü királyfi lelkén úr lett.
De e percben, szerzetesi öltözetben
– csakis ő látta – szemébe tűnt egy ember.

17.
A királyfi kiváncsian kérdezte:
"Te ki vagy, mondd?" Az a férfi ezt felelte:
"Születés s a halál megundorított,
szabadulni remetének elvonultam.

18.
A világban a pusztulás a törvény,
keresem hát a romolhatatlan üdvöt.
A rokon s idegen nekem közömbös.
Gyönyörök vágya, a vágy igája nem bánt.

19.
Fa tövében, a néptelen vadonban,
hegyi barlangban odúban van lakásom.
Üresen, szenvtelenül, reményt levetve,
csak az üdv célja vezet, mint kósza koldust."

20.
Befejezte szavát a furcsa lény, és
a királyfi szeme láttán égbe szállt fel.
Egyik égi lakó jött ily alakban,
hogy eszébe belevéssen újabb eszmét.

21.
Mikor égbe repült fel az madárként,
a nemes férfi elámult, s boldog is volt.
Az igaz tanítást szivére vette,
s a lemondást az eszében eltökélte.

22.
Ezután hazatérni készülődött.
Paripájára felült, hogy útra keljen.
A barátait újra összehívta.
Megelégelte a vágyott liget árnyát.

23.
A kor és a halál nyügét lerázni,
a vadonban remetének menni készült,
s hazatért, de olyan kedvetlenül, mint
a vadonból elefánt a szűk karámba.

24.
"Az az asszony igen boldog, szerencsés,
kinek ily szép, daliás a férje, mint te!"
Egyik asszony e szókkal üdvözölte
a közelgőt, kisietve elé az útra.

25.
De a nirvrita ‘boldog’ szót meghallva,
neki nirvána jutott eszébe róla,
s a derűs fogadást fogadva, ettől
nyugalom, béke derűje szállt szivére.

26.
Palotájába belépett. Arca holdfény,
elefánté s a bikáé karja, lépte,
aranyos hegy a termete, hangja dörgés,
oroszláné az ereje – vágya béke.

27.
Ami el nem enyészik, arra vágyott,
s sietett atyja elé a trónterembe.
A tanácsot-adók körében úgy ült,
ahogy Indra vihar-istenek hadában.

28.
Leborult, a kezét is összetette,
könyörögve: "Uram, adjad engedelmed
örök üdvre a vadonba elvonulnom,
hisz a válás, tudod, elkerülhetetlen."

29.
E beszédre a rádzsa úgy megingot,
ahogy erdőn elefánt-rázta, sudár fa.
Fia zárt keze lótuszát ragadva
zokogott, könny özönétől fulladozva:

30.
"Ilyen ötletedet vesd el magadtól!
Remetének kora volna elvonulnod.
Fiatalnak a lelke ingatag még,
s veszedelmes, ha magányba tűnik ifjan.

31.
Fiatalt csak a test, a vágya vonzza,
idegen tőle lemondás önfegyelme,
a vadon rideg élete eltaszítja,
remeték szent közönyét nem érzi még át.

32.
Az idő nekem int a távozásra,
az uralmat fiatal kezedbe téve.
A királyi erély legyen erényed!
Ha atyáddal szakitasz, te törvényt törsz meg.

33.
Egyelőre tegyél le szándékodról.
Kötelesség a családod ápolása.
Aki élte az életet ifju korban,
ha elaggott, remetének elvonulhat."

34.
A királyi tanácsra a bölcs királyfi
szeliden mondta, akár a halk madárdal:
"Legyen úgy. A vadonba nem megyek még,
ha kezeskedni erőd van négy dologról:

35.
A halál sose oltsa életem ki.
Ne gyötörje soha testemet betegség.
Fiatal koromat ne sújtsa aggság.
A szerencsémet a balsors elkerülje."

36.
Fia négy lehetetlen óhajára
a mahárádzsa csodálva válaszolta:
"Mi jutott az eszedbe? Tégy le róla!
Nevetést szül az elérhetetlen óhaj."

37.
Felel erre, akár a hegy, szilárdan:
"Ha e négy vágy lehetetlen, úgy bocsáss el!
Aki futna, ha lángban áll a hajlék,
menekültét akadályozod te annak?

38.
Ha tudod, hogy a földtől válni kényszer,
az igazság keresésétől ne válj el.
A halál válni parancsol végül úgyis,
kielégülni se hagy, se célhoz érni."

39.
A királyfi beszéde hallatára
– ki a megváltást kereste puszta célként –
leszögezte a rádzsa: "Nem mehetsz el!
Gyönyörök s őrök övezzék, hogy ne menjen!"

40.
A tanácsosok is figyelmeztették
a fiúi szeretetre, tiszteletre,
a szülői könnyek is útját szegték.
Szomorúan hazatért saját lakába.

41.
Csodaszép szeretők epedve várták

aranyos fülbevaló-csilingeléssel,
szelid őzgida-pillogó szemekkel,
kebelükből fakadó meleg sóhajjal.

42.
Ragyogott deli termete, mint arany hegy,
szive mélyére hatolt a hölgyseregnek.
Szava, arca, viselkedése mindnek
lebilincselte fülét, szemét, a lelkét.

43.
Mikor alkonyodott, a hálóházba,
palotája tetejére lépkedett fel,
ragyogóan, akár a homályt elűző
Nap a Méru-hegy* ormán virradatkor.

44.
Nemes áloe-illatú teremben
az arany mécs lobogását visszafénylő,
csupa gyémánt berakással ékesített,
aranyos trónusa várta. Ő leült rá.

45.
Körülállta a hárem, a sok csodás hölgy
zeneszerszámmal, urát elandalítni.
A Himálaja hold-fehér csúcsán így
övezik Kincsek Urát a tündérlányok.

46.
De hiába zenéltek égi hangon,
örömét a zeneszóban sem találta.
Örök üdvnek a vágya csábitotta,
s a lemondásról a szíve nem mondott le.

47.
E szilárd akaratra felfigyeltek
a vigyázó Akanistha égi lények,
s az egész háremet álomba igézték.
Elaludtak, kifacsart-tekert tagokkal.

48.
Az egyik leborult a puszta földre,
keze volt arca alatt csupán a vánkos,
az arany levelekkel ékes hárfát
ölelő karja unottan félrelökte.

49.
A kezére akadt a lant egyiknek,
kebeléről a ruhája félrecsúszott,
s hab-övezte folyó gyanánt hevert ott,
amelyen méhraj-ölelte lótusz úszik.

50.
Szeretője helyett egy nő két karcsú,
fiatal-vizirózsa-inda karral
a dobot szeretettel átölelte,
aranyos karperecekkel a két csuklóján.

51.
Ragyogó aranyos csatokkal ékes,
lebegő, puha sárga selyem ruhában
szana-szerte hevert sok nő a földön,
elefánttól letiport virágos ágként.

52.
Könyökölve egy ablak párkányára,
feszes íjként karikába meghajolva
– fityegő nyaklánca akár az íjhúr –
kapuív szobra gyanánt aludt a másik.

53.
Egyik ült, előre bukó fejével,
a fülében libegő fülbevalóval,
ahogyan lehajtja fejét a lótusz,
ha a vadkacsa ringatózik rajta.

54.
Sokan ülve aludtak el egymás mellett.
Nekitámaszkodik egyik a másikának,
a nyakára fonja bilincsként karját,
kebelének a súlya reá taszítja.

55.
Szorosan megölelte a lantot egy nő,
szeretettel, akár szelíd barátnőt,
zizegő húrjára hajtva fínom arcát,
aranyos fülbevalókkal meg-megütve.

56.
Citerája zsinórja meglazulva
lecsúszott a nyakából egy ifju nőnek,
s eleresztette, akár combja közéből
öleléstől kimerült férfit a nője.

57.
A lehúnyt pilla sötét fátyla befedte
gyönyörű nagy szemek ékes ragyogását,
ahogy alkonykor a Napnak búcsut intve
tavi lótusznak a kelyhe összezárul.

58.
Kibomolt, kusza, szétzilált hajával,
szanaszéjjel guruló, gyöngyös nyakékkel,
derekán leszakadt övvel feküdt egy,
ahogy az, kit elefánt tiport a földre.

59.
Sokan – oly szelidek, szendék egyébkor –
magukon kívül, az illemet feledve,
kezüket-lábukat elvetve hevertek,
fogukat csikorítva ásitoztak.

60.
Koszorújukat, ékszerüket leszórva,
a ruhát földre lecsúszni-esni hagyva,
merevülten, üres, nyitott szemekkel
sokan elterültek, akár a holtak.

61.
Egyikük szája kitátva, nyála csorgott,
takarandót kitakarva ott vonaglott
tehetelenül, épp akár a részeg,
szava sem volt, lihegett, nyögött, sóhajtott.

62.
Ahogy ott szanaszét hevert a sok nő,
kiki úgy, ahogy a dolgát félbehagyta,
viharok-dúlta vizű tavat idéztek,
zivatar-tépte, lehervadt lótuszokkal.

63.
Ragyogó palotája bájos arcú,
gyönyörű hölgyeit ily visszataszítón,
nyomorultul a földön fekve látva,
keserűen kifakadt a bölcs királyfi:

64.
“Ilyen undoritó a női szépség,
tele szennyel, hamis, aljas indulattal,
amit elfed az ékszer, ékes öltöny,
a buja kéjvágy heve fűti mind a férfit.

65.
Ha a férfiak észre térve, látnák,
hogy az álom kimutatja torz valójuk,
nem igézné meg a nők varázsa őket,
de a szépségük eszüktől fosztja őket.”

66.
A valóra reádöbbenve, döntött:
palotáját tovahagyja még az éjjel.
Megörültek az istenek, ezt megértve,
s valamennyi kaput-ajtót tágra tártak.

67.
Odahagyta a fenti mulatság-termet,
heverő hölgyeitől megundorodva.
Sietett le a kastély udvarára,
hogy a szándékot azonnal tettre váltsa.

68.
Szaporán noszogatta ébredésre
az ügyes kezü Cshandakát, lovászát:
"Paripámat, a Kanthakát, nyergeld fel!
Az idő sürget a halhatatlanságra.

69.
A szivemben ma elégedettség támadt.
Ma megért bennem az elhatározásom.
A magányban a magam támasza lettem.
Jeladás ez, hogy a cél ma már felém int.

70.
A szemérmet, az illemet feledve,
az egész hárem előttem ott fetrengett,
s a kapuk csoda módra tágra nyíltak!
Megyek, eltávozom immár gyógyulásra."

71.
Noha tudta lovásza uruk tilalmát,
eleget tett a királyfi óhajának.
Magasabb hatalom lett úr a lelkén,
s sietett a lovát elővezetni.

72.
Aranyos zabolát fejére rakva,
puha, könnyű takarót hátára vetve,
a nemes, gyors paripát felszerszámozta,
hogy urának a nagy útra készen álljon.

73.
Valamennyi tagja hibátlan, ép volt,
a patája kemény, a farka hosszú,
hasa, háta erős, a szőre fényes,
szügye és homloka széles, orra tágas.

74.
Megölelte nyakát az erős karú hős,
simogatta puha lótusz-tenyerével,
csititotta szelíd, becéző szóval,
ahogy az szól, aki nagy csatára készül:

75.
“Gonosz elleneit legyőzte sokszor
a mahárádzsa, csatában rajtad ülve.
Lovak ékszere, rajtad indulok most
a halál ellen a végső ütközetre.

76.
Ha vagyont, ha gyönyört akarsz szerezni,
segitőd könnyen akad, s csatában éppúgy.
De nem áll senki se melléd, hogyha baj van,
s ha igazság keresése szólít útra.

77.
De ha van, aki társadul szegődik
a bajokban s az igazság-keresésben,
ugyanúgy jutalomban részesül majd
veled együtt – ahogyan szivem sugallja.

78.
Nos ezért, paripám, segítsd a gazdád
az igazság-keresésre indulóban,
hogy elérjem egész világ javára
a nemes célt, s te javadra is, jutalmul."

79.
Mikor a lova fülébe súgta kérőn
a remeteségbe elinduló királyfi
a köteles ügyet, úgy nyeregbe pattant,
ahogy a Nap ősszel a fellegek fölé száll.

80.
Lova, hogy az éji csendet meg ne törje,

ki nem eresztett kicsi horkanást, nyerítést,
s hogy a pata dobogása zajt ne csapjon,
noha sietett, ügyelőn emelte lábát.

81.
Odagyülekező szellemek csapatja
tavirózsa-szirmokat szórt elé az útra,
s a paripa robogó lábát emelték
vizililiom-puha, ékszeres kezükkel.

82.
Kapureteszek az óriás kapukról
– amik elefánt rohamának ellenállnak –
az utakon, ahol elhaladt, lehulltak,
s a kapu magától zajtalan kitárult.

83.
Az atyai szeretetre nem tekintve,
kicsi fia sorsa ügyét is elfeledve,
a hatalom öröméről is lemondva,
maga mögött hagyta a városát örökre.

84.
Amikor a kapun átkelt, visszanézett,
s csatakiáltása oroszlán-hangon hangzott:
"Amig a halálon s léten túl nem értem,
Kapilavasztuba a lábam újra nem lép."

85.
Eme fogadalom-íge hallatára
a Vagyon Urának a népe dalra gyújtott,
s az egek urai áldva mind kívánták,
semmi se zavarja meg elhatározását.

86.
Akarata sikerét segítni vágyva,
fölibe repültek a tűzi szellemek mind,
s a deres utat előtte fénybe vonták,
mint amikor áttör a holdsugár a felhőn.

87.
Sebesen, a nemes indulattól hajtva,
tovaügetett a lován, akár nagy Indra,
s mire az eget a pirkadat csíkozta,
messzire jutott el, a gondban elmerülve.