III. ének
A MEGRENDÜLÉS KEZDETE

1.
Hallotta egyszer, amikor beszélték:
az árnyas erdők füve bársonyos-dús,
a hűs tó tükrén vizirózsa nyílik,
virágzó fákon madarak dalolnak.

2.
Igy áradoztak a szivet-derítő,
várost-kerítő ligetekről női,
és kedve támadt a kirándulásra,
mint istállóból elefánt kivágyik.

3.
Megtudta atyja, mi a kívánsága
szabadba vágyó, szeretett fiának,
s intézkedett, hogy fiatalságához
s rangjához illő legyen arra járta.

4.
Kiadta rögtön szigorú tilalmát:
az úton koldus, nyomorék ne járjon,
hogy gyöngéd szívű fia meg ne lásson
semmit, mi bántja, ami megzavarja.

5.
Eltávolított alamizsna-kérőt,
öreget, csonkát, beteget az útról.
Gondoskodott, hogy szerett fiát csak
szépség fogadja, valamerre sétál.

6.
Így rendbe tették a palota útját,
s a herceg, díszes kísérete élén,
leszállt terméből, a királyhoz járult,
hogy elköszönjön, s a kegyet köszönje.

7.
Ő hosszan nézte, szeme könnybe lábadt,
majd megcsókolta fejét szeretettel,
és útra engedte "Eredj!" szavával,
bár nem engedte távozni szivével.

8.
Villámsugárként ragyogó küllőjű,
csillogó arany veretekkel ékes,
aranyos hámú négy paripa vonta
dísz-kocsijára felszállt a királyfi.

9.
A tarka, lengő lobogókkal ékes,
virágszőnyeggel beborított úton
kíséretével a királyfi indult,
mint csillagok közt a hűs sugarú Hold.

10.
Kétoldalt hosszú sorban sorakoztak,
kíváncsian várva, a városnépek,
és tágra nyílt, kék szemük úgy sugárzott,
mintha kék lótusz szegné be az útját.

11.
Egyik dícsérte daliás alakját,
másik csodálta nemes arcvonását,
s szelídségét látva, fohászt rebegtek,
hogy hosszú élet legyen osztályrésze.

12.
Vadászok, törpék főúri lakokból,
szolgálólányok a szerény házakból
mind ott tolongtak, a földre borultak,
mint körmenetben a lehajló zászlók.

13.
A nők, meghallva a nagy újdonságot,
hogy a királyfi kivonul lakából,
futottak, kérték uruk engedelmét,
hogy elhaladtát a tetőkről nézzék.

14.
Álmukból kelve, a nagy sietésben
övük lecsúszott, beleakadt lábuk,
s kiváncsiságukban észre se vették,
hogy földre hullott sok szép arany ékszer.

15.
Sietségükben egymást taszigálták,
s csuklójukon a perecek csengése
visszhangzott márvány folyosókon, lépcsőn,
riadt madárrajt rebbentve zajával.

16.
Nem egy szép asszonyt szaporán szaladni
hajszolt a vágya, hogy a látványt lássa,
de duzzadó tompora-keble súlya
léptét lehúzta, gátolta futását.

17.
Más karcsu, szép nő, noha könnyü lába
ragadta volna, fékezte siedtét
szemérmesen, mert szégyellte mutatni
testén a titkon viselendő ékszert.

18.
Összeverődő, dús fülbevalókkal,
csilingelő láb- és karperecekkel
tolongó hölgyek sűrű tömegétől
szinte bezárult a sok ablaknyílás.

19.
Az ablakokból kitekintgető nők
fül-ékkel ékes vizirózsa-arca
virágözönt öntött a palotákra,
mintha lótusszal kivirultak volna.

20.
Az ablaktáblák sora tágra tárva;
kíváncsi hölgyek paloták tetőin;
mint páva tolla ragyogott a város,
mint tündérlányok laka légi honban.

21.
Szűk ablakokban szorosan simultak
egymáshoz arcok dús fülbevalói,
pompázatosan, mint a koszorúba
kötött virágzó vizirózsák szirma.

22.
Nők pillantása le az útra nézett,
mint aki fentről le a földre vágyik;
a férfi-népség szeme feltekintett,
mint aki lentről fel az égbe vágyik.

23.
A nők, csodálva a nemes királyfi
méltóságteljes, daliás alakját,
"Beh boldog asszony neje!" – így susogtak,
de tiszta szívvel, szeretettel, áldón.

24.
"Ez a felséges, erős karu ifjú,
a testet öltött Virágnyilas Isten*,
lemond a trónról, hogy a Törvényt járja" –
gondolta mindenki magasztalólag.

25.
Először látta az utat a herceg,
tele ünneplő, dísz-köntösü néppel,
s az újdonságtól új örömet érzett,
mint aki újabb születését éli.

26.
Az ujjongó, égi örömben úszó
várost figyelték az egek lakói,
s alkottak egy roskatag aggot: menjen
felébreszteni a nemes királyfit.

27.
Csodálva nézte az aggot az ifjú.
Látta: alakja nem olyan, mint másnak.
Nem tudta róla a szemét levenni.
Megkérdezte a kocsihajtójától:

28.
"Ki ez az ember, aki szembe jön, mondd?
Haja fehér, botba fogózva lépdel,
szeme beesett, reszket és legörnyedt.
Így született, vagy valami baj érte?"

29.
A kérdésre a jámbor kocsihajtó
felfedte azt, amit az atyja titkolt.
Feledte, hogy nem szabad erről szólni,
mert megkötötték az eszét a mennyek.

30.
“Szépség ölője, erő letörője,
bánat szülője, öröm elvevője,
tudás törlője, test tönkretevője:
a vénség az, amitől így legörnyedt.

31.
Szoptatta őt is csecsemőként anyja,
csúszkált a földön kicsi gyermekkorban,
majd ő is izmos fiatallá serdült,
de végül mégis az öregség várt rá."

32.
Megdöbbentette a királyfi lelkét
a válasz, s ismét kocsisát faggatta:
"Talán majd rám is ugyanily csapás sújt?"
Igenlő szóval felelt a kocsis rá:

33.
"Felségedre is ugyanez a sors vár.
Legyőzhetetlen az idő hatalma.
Mindenki tudja, hogy a vénség megtör,
kívánja mégis, hogy e kort megérje."

34.
A végtelen sok születés során át
tökéletessé nemesült Nagy Lélek
megrettent az öregség hallatára,
mint bika, hogyha mellé csap a mennykő.

35.
Az aggastyánra szegezett szemekkel
sóhajtott hosszan, a fejét megrázta,
majd az ujjongó sokaságra nézett,
végül megszólalt elkeseredetten:

36.
"Óh, hát elpusztít a világon minden
erőt, tudást és szépséget a vénség!
S bár ezt jól látják a saját szemükkel,
nem indulnak fel lelkükben az élők?

37.
Ha így van, fordítsd a lovakat vissza,
kocsisom, térj meg palotámba tüstént!
A kéjkertekben mi öröm vidítna,
ha vénség kínja a szivembe fészkelt?"

38.
Ura fiának a parancsát véve,
megfordította a kocsit a hajtó.
Ott a királyfi gondokba merülten,
mint üres házba lépett a kapun be.

39.
És otthonában se talált nyugalmat.
"Vénség, vénség!" – ez forgott a fejében.
Ujólag atyja beleegyezését
kérte, s kihajtatott a palotából.

40.
Az istenek most nyavalyáktól gyötrött
testű beteget alkottak az útra.
Pillantása a betegre vetődött,
s kéréssel fordult újra kocsisához:

41.
"E püffedt hasú, vacogó, ziláló,
megereszkedett tagú, vézna, sápadt,
"Anyám!" – jajszóval a kezét kinyújtó,
segítéség-esdő nyomorult miféle?”

42.
"Ha felborul a testben az egyensúly
az elemek közt, iszonyú csapás az,
neve: betegség, s ez, erőre kapva,
erőset is lever” – a kocsis így szólt.

43.
Kocsihajtója magyarázatára
részvéttel nézett a szerencsétlenre:
“Csak egyedül ő szenved e csapástól,
avagy mindenkit fenyeget betegség?"

44.
Megmagyarázta a kocsis: "Királyfi,
mindenki ki van téve e veszélynek.
De bár leselkedik ezer betegség,
beteg világunk örömökre vágyik."

45.
Hogy ezt felfogta, a szivére bú szállt,
megremegett, mint hullámon a holdfény,
a kétségbeesve, alig ejtett szóval,
inkább magának beszélve rebegte:

46.
"Hiába látja a világ e sok vészt,
betegség kínját, ezután is bízik.
Hát eddig ér csak a tudás hatalma,
hogy tud nevetni, ha betegség les rá?

47.
Kocsis, fordulj meg! A kiút elég volt!
Kocsink térjen meg a király lakába!
Értem: mindenkit fenyeget betegség,
s ez kedvem szegte, szivem elszorítja."

48.
Útját szakítva, örömét szakasztva,
gondokkal küzdve, hazatért lakába.
Másodszor is így hazatérni látva,
atyja megtudni sietett, mi történt.

49.
Okát meghallva hazatérésének,
sejtette: meg kell már válnia tőle.
Megdorgálta az út felügyelőjét,
bár büntetésre a harag se bírta.

50.
Megint megpróbálta gyönyörűségekkel,
mulatságokkal a fiát lekötni.
"Érzéki csábok sokakat lebírnak,
s tán nem hagy el majd" – remélte szivében.

51.
De mindhiába: dallal, zeneszóval
nem csábitotta a fiát a hárem.
Ezt látva, újból kikocsizni küldte:
"Talán segít majd a változatosság."

52.
Csak arra gondolt, hogy kedvre derítse,
s nem gondolt rá, hogy az öröm veszélyt rejt.
Kíséretéül vele menni küldte
a legszebb, táncos, csoda-hangu nőket.

53.
Felékesítette a város útját,
és végig gonddal ellenőriztette,
s úgy rendelkezett, hogy más kocsihajtó
és másik kocsi induljon az útra.

54.
Haladt az úton a királyfi, ám egy
halottat alkottak az istenek most.
A halottvivő menetet csupán a
királyfi és a kocsihajtó látta.

55.
A királyfi a kocsisát kérdezte:
"Négyen cipelnek valakit. Ki ez, mondd?
Díszes ruhában hever, és nem mozdul,
síránkozó nép vonul a nyomában."

56.
A fényes mennyek ragyogó lakói
irányították a kocsis beszédét,
s akaratukból a kocsis kimondta
az igazságot, noha ez tilos volt:

57.
"Lélegzet nélkül, tudat, érzés nélkül
örökre alszik merev fadarabként.
Elhagyta végleg, aki eddig óvta,
támadta, védte, a barát s ellenség."

58.
Hallotta, mit mond a lovak hajtója,
s megdöbbent szívvel faggatta tovább is:
"Csak ezt az embert sújtotta ilyen sors,
vagy ez a vég vár, ami él, mindenre?"

59.
A gyeplőtartó ugyanúgy folytatta:
"Így végzi minden, aki él a földön,
legyen nemes bár, közepes, vagy hitvány.
Örök törvénye a halál a létnek."

60.
A föld urának fia, bár erős volt,
megértve, hogy van halál, összeroskadt.
Vállával dőlt a kocsirúd végére,
és felkiáltott a panasz szavával:

61.
“Ha minden élőt ez a biztos sors vár,
örülni hogy tud a világ a létnek?
Az ember szíve s esze kőből van tán,
hogy gondatlanul haladt tova útján?

62.
Fordítsd kocsinkat palotánkba vissza!
Nincs kéjligetben mulatozni kedvem.
Aki tisztában van a pusztulással,
az józan ésszel hogyan is vigadhat?"

63.
Habár a népek ura sarja így beszélt,
nem indult vissza a kocsis, haladt tovább.
és úgy, amint azt a király meghagyta volt,
a Padmakhanda lugasába tért vele.

64.
Virágban állt a bokor, a cserje, minden ág,
repesve szállt a sok ezer énekes madár,
tavak vizét vizililiom takarta el,
mint ég ivét övezi a tarka égi öv.

65.
Elvitte őt akarata ellenére is,
talán a nők serege örömre bírja majd;
akár a szent remete erénye megtörik,
ha mennybe fel csalogat az égi női tánc.

Így szól a Buddha élete című költeményben a harmadik ének:
A megrendülés kezdete.