I. ének
A MAGASZTOS SZÜLETÉSE

1.
Az Alkotónál is erősebb üdv-adó,
a fényt adó Nap parazsánál fényesebb,
a hűsitő Hold sugaránál enyhitőbb
Szentet köszöntöm, akihez nincs fogható.

2.
Egy égbenyúló palotákkal ékes
város terült el a hegyek tövében,
melyek mint felhőgomoly, úgy övezték.
Kapila bölcsnek a nevét viselte.*

3.
Fehér fényében az örök hó fedte
Kailásza-hegycsúcs* ragyogása izzott,
és felhők nyáját odacsábitotta,
de egy sem bánta meg e tévedését.

4.
Sok drágakő úgy ragyogott halommal,
hogy nem hatolt be a homály s szegénység.
Mindig mosolygott a Szerencse arca,
hogy boldog város lehet a lakása.

5.
Sok oltár, ablak, kapuív sorával,
fényes kövekkel ragyogott sok utca,
s mivel nem támadt a világon másuk,
egymással versengtek a palotái.

6.
Nők lótusz-arca üde holdkorongját
a Nap csodálta, nyugovóra térve,
s izzón bukott le a nagy óceánba,
hogy féltékenysége hevét lehűtse.

7.
A Sákja-háznak* ragyogása láttán
feledte Indrát* valamennyi nemzet.
Sok tarka zászló nevüket lobogta,
s homályba süllyedt az egek királya.

8.
Az éji lótuszt kacagásra bírta
ezüst tetői telihold-korongja,
és elrabolta vizirózsa rőtjét
napfényben égő, aranyos falakkal.

9.
A földet őrző fejedelmek élén
Suddhódana, nemes uralkodójuk,
sugárba vonta e királyi várost,
mint lótusz kelyhét a reá sütő Nap.

10.
Fejük fölött állt, de barátjuk is volt.
Bár bőkezű volt, soha büszke nem volt.
Alattvalóit becsülő nagyúr volt.
Hatalma nagy volt, de szelíd szivű volt.

11.
Ha karja sújtott, elefántok buktak
előtte térdre a csaták hevében,
s a homlokukról legurult sok ékkő
virágesőként boritotta lábát.

12.
Az ellenséget keze messze űzte,
akár a Forrósugarú az éjet,
s erénye mint a ragyogó szövétnek
vezette népét követendő útra.

13.
A gyönyörűség, vagyon és igazság
alatta egymást segitette célhoz:
tökélyre tört mind, s ez a versengésük
nemes tüzével hevitette őket.

14.
A Sákja-rádzsa bizalommal számolt
számlálhatatlan, hű tanácsosával.
Fénylett közöttük, mint az éji égen
a csillagok közt a szelíd tüzű Hold.

15.
A háremhölgyek ragyogó hadában
a fényes rádzsa ragyogásba vonta
fényével, mint a Nap az ég homályát,
fő hitvesét, a csoda-fényü Máját.

16.
A népet mint jó anya, úgy szerette;
bölcsek beszédét a szivére vette;
urának házát gyöngyként díszitette;
mindenki istennőnek tekintette.

17.
Az asszony sorsa keserűség, bánat,
de boldogságot, örömet hozott rá.
Derűre válik a vak éj borúja,
ha Hold vidítja ragyogó sugárral.

18.
"Nem fog fel engem ez a tompa népség
érzékfeletti alakomban" – így szólt
a Törvény, s váltva finomabb valóját,
hogy szem láthassa, földi testbe készült.

19.
Igy hát alászállt a Tusita-égből*
a legszentebbik, fénylő Bódhiszattva,*
és a királyné méhébe hatolt be,
mint kígyó-szellem* üregébe búvik.

20.
Egy hófehér, hatagyararú elefánt alakját,
Himálaja jege gyanánt ragyogón sugárzót,
öltötte fel, s hogy a világ nyomorát lerontsa,
Suddhódana neje ölébe így hatolt be.

21.
A nyolc Világőr* odagyűlt az égből
őrséget állni a Világ Uránál.
A Hold sugárzik valamennyi tájra –
Kailásza-csúcsra a legékesebben.

22.
Májá, mikor szíve alatt viselte,
mint villámot rejt a gomolygó felhő,
bő kézzel osztott adomány-esővel
oltotta hűsre a szegénység lángját.

23.
Egyszer a várandós úrnő a Lumbiní-ligetbe* ment
urának engedelmével, s a hárem is követte őt.

24.
Egy virágfürttől meghajló faágban megfogózkodott,
s e percben méhét megnyitva, Bódhiszattva világra jött.

25.
Jó jegyben állt éppen a Pusja-csillag,*
s a tiszta lelkű, gyönyörű királynét
szülési fájás baja nem gyötörte,
mikor megszülte a Világ Reményét. (9.)

26.
Csodásan úgy jött ki az oldalán át,
mint fellegekből kitörő, kelő Nap,
s homályt elűző sugarak tüzével
aranyba vonta az egész világot.

27.
Felfogta őt, nehogy a földre leessen a teste,
óvatosan a nagy Ezerszemü Indra isten,
s két vízsugár permetezett a fejére az égből,
és illatos szirom-özön mandára-virágból.*

28.
A rá vigyázó, nemes égieknek
öröm volt látni csoda-fényü testét.
Sugárhálóba boritotta óket,
mint esti felhőt az emelkedő Hold.

29.
Mint egykor Aurva* született a combból,
Prithu a kézből, Mándhátri a fejből,
vagy mint Kaksívat született a vállból,
éppúgy csodás volt az ő születése. (10.)

30.
Kiszállt a méhből hihetetlen úton,
ragyogva, égő tüzü égi lángként,
s nem mint tudatlan csecsemő jelent meg:
világkoroknak a tudását bírta. (11.)

31.
Áradt belőle az erő, dicsőség;
világitott, mint a kelő Sugárzó,
szemkápráztatón idelent a földön,
mint Csillagnyájak Ura fenn az égen. (12.)

32.
Nap fénye elfojtja a mécs világát –
testének fénye a Napot legyőzte.
Mint színarany tömb, ha tüzön hevítik,
sziporkát szórt szét valamennyi tájra. (13.)

33.
Most talpra állott, és meg nem inogva
hét lépést lépett, dobbantva szilárdan,
a föld szinén hét lótusz-jelet ütve,
mint az égbolton a hetevény csillag. (14.)

34.
"Világ üdvére a tudást hozom most.
Ez az utolsó születésem immár."
Így pillantott szét az oroszlán-léptű
a négy égtájra a jövő szavával. (15.)

35.
Két vízsugár hullt le az égből ekkor
Annak fejére, akinél nagyobb nincs,
lágy holdsugárként felüdítni testét;
mindkettő egyszerre hideg s meleg volt. (16.)

36.
Lazúrkő lábú, aranyos támlájú,
selymes királyi nyoszolyán pihent le.
Sok jaksa-szellem* körülállta ágyát,
arany lótusszal hódolva előtte. (17.)

37.
A menny lakói fejüket lehajtva
fehér napernyőt* emeltek a légben
Májá szülötte királyi fejénél,
áldó igéket suttogva javára. (18.)

38.
Az égi kígyók, kik a régi Buddhák
őrzői voltak, tanitásra vágyva,
most őt legyezték igaz áhitattal,
virágszirommal telehintve ágyát. (19.)

39.
A tiszta tájon lakozó sok isten
tisztult szivében az öröm kigyúlt, hogy
a szenvedésbe lemerült világra
megérkezett most a Beérkezett szent.

40.
Bár cövekelte a Hegyek Királya,*
rengett a Föld, szél-ingatta hajóként,
s felhőtlen égből zuhogott a zápor,
szantálfa-, lótusz-, vizirózsa-hűssel. (21.)

41.
A légben lengett puha, lanyha szellő,
sok égi kelme lebegett le szárnyán.
A Fényt-adó is ragyogóbban tűzött,
s a levegőben lobogott sok lángnyelv. (22.)

42.
A kastély-kert északkeleti szárnyán
kristályvizű kút fakadt ki magától,
s az ámuló hárem a kút vizében
mint szent fürdőkben mosta le a vétkét. (23.)

43.
A Tan tudását tanulni törekvő
szellemhadaktól az a táj erőt nyert.
Virág-szemét tárta kiváncsi sok fa,
virág-illattal hódolva előtte. /?/ (24.)

44.
Kipattant bimbók üde illat-árját
a szél széthordta valamennyi tájra,
és méhek zsongó dala üdvözölte,
levegőn élő kígyók hada itta.

45.
A nők fülében ringott arany ékszer,
kezükben lant, dob, csengő zeneszerszám,
ajkukról ének édes szava zendült,
így ünnepelte az egész világ őt.

46.
"Nem látta tisztán a királyi törvényt
bölcs nemzetségfő Bhrigu, s Angirasz sem;*
később kitárták nyomaikba lépő
fiaik: Sukra, s Brihaszpati véle. (41.)

47.
Száraszvatának szava mondta újból
a Védát, mit már ősei feledtek,
s rendezte Vjásza a szent szöveget, bár
Vaszistha nem volt rá képes előtte. (42.)

48.
A régi bölcset, Csjavanát lehagyva,
Válmíki fűzte a regét dalokba.
Beteg-gyógyítás tanait nem Atri,
hanem fia volt, aki jól megírta. (43.)

49.
Amit nem ért el sohasem Kusika,
a bráhman-rangot fia megszerezte.
Határt szabott ki a nagy óceánnak
Szagara, és nem az Iksváku-ősök. (44.)

50.
Nem ismerték régebbiek a jógát,
bölcs tanítója Dzsanaka király lett.
A Súra-sarjak neve-híre nagy volt,
nagyatyjukat nem koszorúzta hírnév. (45.)

51.
Lám, így a döntő nem a kor, idő, hely:
hol ez, hol az lett a világon első.
Sok nagy király s bölcs csoda-hírü műve
fiak, s nem atyjuk erejét dicséri." (46.)

52.
Így ünnepelte a királyt a sok pap,
biztatva jóval, a remény szavával.
Üdvös beszédük a király szivéből
elűzte gondját, örömét növelte. (47.)

53.
A boldogító ige hallatára
ajándékokkal tisztelte meg őket:
"Amint mondtátok, legyen úr a földön,
majd élte végén erdőbe vonuljon.”* (48.)

54.
Látta jelekből, s látnoki tudással,
a bölcs Aszita, hogy megszületett Az,
aki véget vet minden születésnek,
s szent Tanra szomjan ment a palotába. (49.)

55.
A zord vezeklés erejével izzó,
brahman-tudók* közt tudományban első
bölcset a főpap sietett fogadni,
és fejedelme lakába kisérte.

56.
A hárem zsongott, vígan ünnepelte,
hogy megszületett a királyi gyermek.
A bölcs belépett. Kora és tudása,
s vezeklésének tüze ékitette. (51.)

57.
Hellyel kínálta, s üditő itallal,
lábmosni vízzel a király a bölcset,
mint Antidéva valaha Vaszisthát,*
megtéve mindent, mit az illem kíván. (52.)

58.
"Boldoggá tettél, s öröm udvaromnak,
hogy megtisztelte e lakot szentséged.
Várom parancsod. Mi a kívánságod?
Tanítványodként utasíthatsz engem." (53.)

59.
Így kérte szóra a király a szentet,
mély tisztelettel, igaz érzülettel.
Ő tágra tárult, csoda-látó szemmel,
zengő szavakkal tudomásul hozta: (54.)

60.
"Méltó tehozzád, fejedelmi lélek,
vendégszerető, igaz úton járó,
hogy kor, tudás, rang, becsület parancsa
ilyen baráti fogadásra késztet. (55.)

61.
Igen, sok régi, nagy uralkodó is
kincsben szegény volt, de erényben gazdag.
A Törvényt védte, nem az ön-hatalmát,
lemondva bölcsen az üres javakról. (56.)

62.
Ám halld meg most okát jövetelemnek.
Örvendj, örömhírt hozok, ez hoz erre.
Hallottam égi hangot a magasból:
fiad lesz világ világosodása. (57.)

63.
A hangot hallva, jógába merültem,
s jelekből láttam, hogy a hír igaz volt.
Jöttem, hogy lássam Sákják lobogóját,
mint Indra-zászlót a nagy ünnepségen." (58.)

64.
A férfi-Indra megörült e szónak,
és szinte kábultan a nagy örömtől,
a dajkával a csecsemőt kihozta,
s mutatta: lássa remeték vezére. (59.)

65.
Csodálva nézte a nemes királyfit,
testén szerencse megannyi jelével:
talpán kerék, ujja közében hártya,
hosszú szemöldök, elefánt-erős törzs. (60.)

66.
A kisdedet látva a dajka karján
– mint Tűz szülöttét az Umá ölében –,*
könnycseppek gördültek le a pillájáról,
sóhajtva ég felé emelte arcát. (61.)

67.
Aszita könnyek-boritotta arca
megrémítette az atyát, fiáért.
Kezét kulcsolva, a fejét lehajtva
kérdezte, könnytől akadó szavakkal: (62.)

68.
"Szentség! Ha testén csoda-jelt találtál,
s éppígy csodás volt a világra jötte,
s üdvöt, szerencsét szavad is jövendőlt,
mért fátyolozzák szemedet most könnyek? (63.)

69.
Mondd, hosszu élet lesz e gyermek sorsa,
vagy bánatomra született a földre,
s e korty vizet, mit nehezen szereztem,
rögtön megissza a halál előlem? (64.)

70.
Mondd, szertefoszlik eme fő reményem?
Családom díszére lesújt a balsors?
Nyugodt lélekkel hagyom itt a földet?
Szemem lehúnyni se tudom miatta. (65.)

71.
Családom sarja kivirulni nem fog?
Ki fog száradni, mielőtt teremne?
Uram, szólj gyorsan! Elemészt a kétség.
Tudod, szülői szeretet milyen nagy.” (66.)

72.
Balsors-ijesztett ura aggodalmát
eloszlatta a remeték királya:
"Király, nyugodjék meg a lelked! Úgy lesz,
amint ígértem; igazat beszéltem. (67.)

73.
Nem attól tartok, hogy a sorsa más lesz:
a saját sorsom szomorít el engem.
Időm lejárt, és épp most született meg,
ki majd véget vet minden születésnek. (68.)

74.
Lemond a trónról, a világi díszről,
szilárd erővel igaz útra tér át,
a vak világban a tudás napjával
tudatlanságnak a homályán áttör. (69.)

75.
Hulláma vénség, tajtéka betegség,
vihara halál a nagy óceánnak:
a szenvedésnek, de ő a világot
kimenti ebből a tudás hajóján. (70.)

76.
Erény medrében, a tudás vizével,
elmélyülés és türelem sodrával
árad Tanának üditő folyója,
a szomjas élők kínját csillapítja. (71.)

77.
Vágy erdejében, bánat kötelében,
a születések vad forgatagában
vergődőknek, mint eltévedt vándornak,
megmutatja a szabadulás útját. (72.)

78.
Vágy-gerjesztette szenvedély tüzétől
perzselt világnak tana hűs esője
enyhet fog adni, ahogy az aszályban
sínylődő földet a zápor üdíti. (73.)

79.
A kívánságok reteszével elzárt
tudatlanság nagy kapuját bezúzza
az Igaz Tan súlyos ökölcsapása,
a rab világnak az utat kitárja. (74.)

80.
A tévelygések kötelébe hurkolt,
segítő nélkül gyötrődő világot
kiszabadítja ön-okozta bajból
a Törvény Ura, ha tudatra ébred. (75.)

81.
Így hát ne aggódj a fiad miatt te.
A sajnálatot azok érdemelnék,
kiket süketté tesz a balgaság, dölyf,
s nem hallgatják meg a Tökéletes Tant. (76.)

82.
Az Igaz Tan kinyilatkoztatását
én már nem érem meg, ezért hiába
értem a csúcsra az elmélyülésben;
vesztes vagyok, bár magas égbe jussak." (77.)

83.
Igy szólt a nagy bölcs, s szava hallatára
elmúlt a rádzsa s neje aggodalma.
"Ez lesz fiamból" – s fia sorsa tette
saját magát is megelégedetté. (78.)

84.
Mégis gyötörte a szivét a gond, hogy
szentség útján fog fia majd haladni.
Tisztelte ő is az igaz tanítást,
de fájt, hogy el fog fia válni tőle. (79.)

85.
Aszita remete így tudatta véle,
hogy a fia útja hogyan vezet magányba,
s magasan a levegőbe szállt, ahogy jött,
a szemek elől tovatűnt csodás alakban. (80)

86.
(Amikor a csecsemőt az anyja bátyja,
a remete, szent Naradatta szemre vette,
a fejedelem elé sietve, inti,
Aszita szavát a szivére venni kéri.*) /?/ (81.)

87.
A fejedelem a gyermekére büszke,
s a birodalom valamennyi gondja-búját
feledi, egyedül arra gondol ekkor,
hogy a születési ritust megünnepelje.* (82.)

88.
Amikor a tizedik nap érkezett el,
a papok a rádzsa szavára bemutatták
– ahogyan a hagyományok azt kiszabják –
tüzükön az áldozatot, varázsimákkal. (83.)

89.
Ezer hibátlan, tele tőgyü, borjas,
arany lemezzel beborított szarvú,
kövér tehén lett a papok jutalma
fiára áldást rebegő imákért. (84.)

90.
Dús áldozattal felüdítve lelkét,
szerencsés csillagzatu napra kelve,
szerencse percében a rádzsa indult
a háreméből palotába vissza. (85.)

91.
Ékkővel ékes, elefántcsont-díszes
gyaloghintóba a királyné felszállt,
ölében tartva a királyi sarjat,
áldásért esdve a nagy istenekhez. (86.)

92.
Nejét engedte a király előre,
kíséretében az idős papokkal.
Újjongó nép sorfala közt követte,
mint mennylakók közt az egek királya (87.)

93.
A Sákja-rádzsa hazatért lakába,
mint Szkanda-nemző Siva* tündökölve.
A boldogságtól ragyogott az arca,
s két kézzel szórta az ajándék-záport. (88.)

94.
Kapilavasztu örömárban úszott,
királyi sarjjal gyarapodva híre,
akár Kuvéra* tündérpalotája
a Kincs Urának fia megjelentén. (89.)

Így szól a Buddha élete című költeményben az első ének:
A Magasztos születése.