Alsóörs - Nem kaptam kedvet a hegymászáshoz, az biztos. Nézem a mozgó- és állóképeket a nepáli falvak életéről, a meredek hegyoldalakon harmincfokos melegben baktató magyar csapatról. Aztán ahogy néhány pillanattal később már mínusz huszonöt fokban nyolcvan centis hótól szabadítják meg a sátraikat. Pokoli önsanyargatás.

Kollár Lajos persze ezt nem így gondolja. Ő az első magyar, aki kilenc évvel ezelőtt, 2001-ben keresztülsíelte Grönlandot. Az pedig ezer kilométeres táv, kizárólag önerővel.

Aztán "örök" hegymászóként annak a magyar csapatnak lett a vezetője, amely elhatározta: megmásszák a világ tizennégy darab nyolcezer méternél magasabb hegycsúcsát. A "szövetség" 2002-ben alakult, most tíznél tartanak (ebből kettőt másik magyar expedíció teljesített). Persze azonnal itt az első kérdés: mi szükség van erre?

A válasz egyszerűbb, mint bárki gondolná. "Mert ebbe a társaságba csöppentem és ezt kell csinálnom, ráadásul rájöttem, hogy működőképes a dolog" - mondja a sportember, aki az utolsó sikeres akció élménybeszámolójára érkezett Alsóörsre. A Manaslu 8156 méter magas csúcsát tavaly mászta meg a négyfős csapat: Erőss Zsolt, Barna Dániel, Szabó Levente és persze Kollár. Ez a hegy a legellentmondásosabbak egyike: miközben technikailag nem jelent komolyabb kihívást, mégis a legtöbb haláleset itt történik.

Aztán beindul a vetítés, Kollár kommentál. Gondolom, sokadszor teszi, gyakran hallgat, hangja monoton. Rácsodálkozunk, hogy Katmanduban Tibi csokit lehet kapni, aztán ahogy műanyag hordókba pakolják a felszereléseket. Ezeket helyi teherhordók (a fele nő!) cipelik. Ha egy nepáli pedagógus két hétre elmegy expedícióra, akkor ennyi idő alatt egész éves jövedelmét keresi meg.

Miután számtalan nepáli arc jelenik meg a vásznon, a társaság eléri a 4800 méteres alaptábort. Egy időben tizennyolc expedíció dolgozott azon, hogy megrohamozhassa a csúcsot. Aztán szenvedve kiépítik 5900 méteren az egyes, 6200-on a kettes és 6800-on a hármas tábort is. Fel-le, hetekig viszik a sátrakat, eszközöket. Itt már a levegő oxigéntelítettsége a tengerszintinek az egynegyede. Zihálva, lihegve lapátol a társaság a méter mély hóban, az arcok torzultak, a beszéd akadozó. Segítő és szakács is van a csapattal, ők főznek, kenyeret is sütnek. Hetekig tart a figyelmes felkészülés a hegycsúcs előtti végső rohamra.

Végre elérkezik a nagy nap. A legpontosabb időjáráselőrejelzést mindig a magyar társaság kapja, itthonról, honfitársaiktól. Elengedhetetlen ugyanis tudni, mikor milyen idő várható, ez létkérdés. Erőss és Barna nekivágnak, előbbi gyorsabb, hamarabb felér. Utóbbi saját felelősségére követi. Fényképek a szikla legtetejéről, aztán visszaút.

Erőss Zsolt profilját mutatja a kamera, sötétedik, alig látszik, ő szenvtelen arccal mutatja: itt csúszott ki Szabó Levente. "Reméljük, szerencséje volt, majd reggel megkeressük" - teszi hozzá még bizakodva.

Meg is találják. A holttestét. Nem volt szerencséje, két jégtábla is megdobta, azonnal meghalt. A hegyen temetik el, lehozni lehetetlen. Kollár kiegészítése is meglepően rideg, "borzasztó dolog, de tovább kell lépni", mondja. Hozzáteszi, hogy 7500 méter felett csak te magad vagy, ott nincs segítség, nincs csapatmunka. Csak te meg a saját életed megőrzése a cél. Szabónak nem sikerült.

Világos lesz a teremben, a kérdések nehezen fogalmazódnak, de aztán érkeznek sorban. Kiderül eközben az is, hogy a szűkös összezártság miatt egy dolog elképzelhetetlen: büdös lábbal hegymászónak lenni. A kiközösítés elkerülhetetlen.

Aztán kérdés Erőss amputált lábáról, Kollár hirtelen megélénkül. Politikai székfoglalóját a "tudják, az az egybenyakú" jellemzéssel indítja, Horváth Ágnes exegészségügyi miniszter nem a kedvence, az biztos. Ahogy "ezek" sem, akik remélhetően gyorsan "eltűnnek".

A Manaslu meg még több ezer évig áll ott a nagyon messzi Nepálban, és fogalma sincs, hogy ki mindenki mássza majd meg.